Vadászlakoma 1. rész

Sistergő, jó fajta mangalicaszalonna, rá apróra vágott hagyma bőségesen. Bogrács fölé hajló figyelmes arc, szoknya alatt kirajzolódó bugyi, igazi barack, háromszor párolt, saját termés. Szép az élet!

– Elismerésem Polgi! Mikor lesz a szalagátvágás? – szállt ki a vadászathoz használt Suzuki Jimny-jéből a rendőrkapitány.

– Milyen szalagátvágás? – nézett értetlenül az érkezőre a Polgi.

– Hát a vendégházé, a falubelieknek...

– Vadászház! És mi fogjuk felavatni, nem tartunk hozzá falunapot! Szalagot is kérsz, vagy elég lesz Pálesz barackja?

– Inkább kúriának mondanám... – lépett ki a kocsi hangjára az emlegetett.

Övé volt a falu három kocsmája, két népboltja, a és vagy negyven hektár gyümölcsös. Még Kolbászt a vadásztársaság elnökét várták a közeli városból, aki vadhúsban, mangalicában és szürkemarhában utazott. Csak későbbre ígérte magát, előbb gondoskodni akart a vacsora utáni terítékről.

– Kúria vagy kúrolda? Úgy látom, akad itt már szemrevaló teríték. – vette el nevetve a a Kapitány.

Szeme a bogrács fölé hajló asszonyt vetkőztette. Karcsú, fekete nő volt. A kíváncsi Nap leleplezte alakját a könnyű nyári ruha alatt: a szív alakú fenék hosszú combokba ment át és izmos vádliban folytatódott. A Kapitány megnyalta a szája szélét a után, szerette a teljes pompájukban viruló húszas/harmincas lányokat.

Az asszony belezúdította a felkockázott mélyvörös szaftos őzhúst a bográcsba. A felcsapó füst könnyeket csalt a szemébe. Fordult volna vissza a konyhába, ahol még vártak rá a rétesek.

– Nincs hamisabb víz az asszonyok könnyhullatásánál. – állta útját a Kapitány, aki meglepődött vagy tíz-tizenöt évvel. A bogrács körül sürgölődő asszony alakja szemből is tökéletes volt, a szeme körüli szarkalábak, a karcsú nyak bőre azonban jó negyvenesnek mutatta.

– A Kapitány... Nagy mókamester, Cimbi felesége... – mutatta be őket egymásnak a Polgi.

– Nem arról volt szó, hogy Cimbi főz?

– Ő kommendálta az asszonyt, jobban illik a kezébe a fakanál.

– Bor, búza, békesség, szépasszony, feleség. Igyon velünk egyet! – hajtotta meg magát a Kapitány.

Csúcsragadozók voltak. A Polgi, a Kapitány, Pálesz, Kolbász a tápláléklánc tetején álltak a faluban és a vadásztársaságban egyaránt. Cimbi tudta, mekkora megtiszteltetés, hogy felvették a társaságba, ha tisztában volt is helyével a hierarchiában. Százszor elmondta az asszonynak, milyen fontos, hogy jó benyomást keltsenek, akár ezzel a vadászház avató vacsorával. Feleslegesen aggódott, Adél pillanatok alatt összebarátkozott a férfiakkal, vette a vicceiket, szálltak az illatok a konyha felől és a bográcsból, elő – előkerült a , sose ürültek ki a borospoharak.

– De ugye megérted, miért nincsenek itt az asszonyok is? Majd vacsora után hazaviszi a tiédet is a Kolbász sofőrje. – vonta félre Cimbit a Polgi.

– Bizony egy vadászvacsora férfidolog. – erősítette Pálesz is a bogrács körül sürgölődő feleségre nézve.

– Én meg csak a fakanalat markoljam? – kapta fel a fejét az asszony, és Pálesz ajkához emelte az említett szerszámot kóstolásra.

– Hódolatom a szakácsnőnek... – nyalta meg a száját elismerően Pálesz.

– De tudja a mocskos férfiszórakozások nem tisztességes asszonyok szeme elé valók.

– Arra gondol, hogy félrekúrnak? De miért is nem tegeződünk? Félrekúrtok, igaz? – oldotta meg az eufémiát Adél.

– Ha már így kimondtad Adél! Egészségedre! Szervusz! A kerék is jobban forog, ha kenik. – nyújtotta a poharat a Polgi.

– Na most majd jól hazarángatod az uradat, mi? Megvan a neved Cimbi! Papucsnak fogunk hívni! Jár a pertuhoz puszi is Adélka? – kapta el az asszony derekát Pálesz.

A puszi kicsit intimebbre sikerült a szokásosnál. Pálesz egyik karja Adél derekára csúszott, ujjai a vékony szövet alatt kitapinthatták a bugyi szegélyét. Másik karja az asszony vállát fogta át, hogy mellét a saját mellkasához préselje. Orrát megcsapta a hosszú fekete haj füstös illata, az ajkakon a barack zamata. Ahogy Adél kibontakozott az ölelésből a fakanál játékosan csattant Pálesz kézfején.

– Nem sajnálom én tőle a pinát, amíg az enyémbe is hazatalál. – közölte a kissé rekedtes hangon.

– Úgy ölelgesd Adélt, hogy mást ma már úgysem fogsz... – szólt közbe a Kapitány, aki eddig félfüllel hallgatta a beszélgetést, a másikkal telefonon bonyolított valami nagyon hivatalosat.

– Na fiúk! Ma nincs friss hús. Kolbász nem jön. Utat adott a töltésen az egyik hússzállító hűtőkocsijának, ő meg szépen legurult terepjáróstul a marhája.

– Mert mindig Hamiltonnak képzeli magát... – morogta a Polgi.

– Csak zúzódások, de ma éjjel benntartják. – zárta le a beszámolót a Kapitány.

Csalódottan néztek egymásra. Mindig Kolbász gondoskodott a terítékről. Hol Pestről, hol a húsfeldolgozó gépsora mellől válogatott. Szemük most egyként fordult Adél felé.

– Éhesek vagytok?

Az őzpörkölt gyorsan fogyott. Az utána következő rétes isteni volt. A túrós tejfehéren világított, mint a szakácsnő feneke a bugyi alatt, ahol nem érte napfény. Az abroszt a meggyes vérfoltjai tarkították. A fenséges vacsora újabb-és újabb pohárköszöntőkre sarkallta őket.

Ilyenkor általában ki szoktak vonulni koronglövészetre. A teríték pedig követte őket szurkolni. Mindenki a saját bockját használta, s az ötödik kör után a győztes választhatott először a zsákmányból. Egyszer a Polgi ránézett a narancssárga/fekete korongra, és vidáman bejelentette, hogy akkor most a Dzsenike ugyanolyan színű szoknyájáért fog lőni. Azóta gyakorlattá vált a teríték ruhadarabjaiért folytatott nemes versengés. Mire a ruhafosztott, barnabőrű lányok teste beleolvadt az alkonyatba, győztest is hirdettek.

– Mit csinál a kanos vadász a rókával? Hát meghúzza a ravaszt! – Pálesznek tetszett a saját vicce.

– ... És azt ismered Adél, hogy miért nem vadásznak nőkre? – kérdezte a Polgi.

– Mert csak tenyérnyi bunda van rajtuk, az is likas... – világosította fel Pálesz.

Adél kötelességtudóan elmosolyodott.

– Szóval a vadászok csak a bundára mennek, bunda nélkül már rá sem lőnétek. Igaz? – jegyezte meg, és felállt, hogy leszedje az asztalt.

Az apró virágmintás nyári ruha alatt égszínkék bikinit viselt. Ahogy felegyenesedett mellei kihívón, hetykén meredtek előre. A szellő egy pillanatra az ölére simította a ruhát, nyitva hagyva a kérdést, vajon tényleg bundátlan-e?

A Kapitány hallgatta a vicceket, de nem nevetett, ismerte őket. Pálesz nem minden tehetség nélküli gengsztermanírjait, újgazdag ízléstelenségét. A Polgi simulékony mindenhez idomulását, aki soha nem mondta, hogy bocsánat, és soha semmiben nem bizonyult hibásnak. Elégedetten nyugtázta, hogy Cimbi áhítattal hallgatja a „Kis pinás! Beszállás! ” kezdetű történeteket. Hagyta őket anekdotázni, és a konyha felé vette az irányt.

– Ne szívd mellre Adél! Tudod ilyenek, ha egy kicsit elengedik magukat. – lépett az asztal körül foglalatoskodó asszony mögé. Adél az asztal szélére támaszkodott, érezte, hogy egy ágyék préselődik a fenekének, egy kéz végig simítja a nyakát, tarkóján egy lehelet borzolja a hajszálakat.

– Kíváncsi voltam, melyikőtök jön utánam... – mondta anélkül, hogy megfordult volna, de a fejét félrebillentette nyakát, fültövét a Kapitány szájának.

– Alvó róka nem fog csirkét. – és a Kapitány szája bejárta az asszony füstös, rétesillatú nyakát. Tenyere Adél lapos hasára kúszott, aztán a mellek súlyát mérte fel.

– A férfiasság ismérve a hatalom, és az, hogy mindenkit megbasztok. Igaz? – pördült szembe a kapitánnyal. A feje búbja épp a férfi álláig ért, így alulról hergelte a Kapitányt.. A csillogó hollófekete hajhoz dióbarna szemek, igéző tekintet, mintha ceruzával húzott szemöldök tartozott. Az ajkak rózsaszín szemérmetlensége kihívó mosolyra görbült. A hát az asztal fölé ívelt, előre bökve a hetyke melleket. A Kapitány elégedetten nézte a kifogásolhatatlan, tökéletes testet.

– De te nem bánod, ugye? – fogta meg Adél két könyökét, és könnyedén felhuppantotta az asztalra.

Adél ruganyos rétestésztához szokott keze a vadász fegyverére csúszott. A Kapitány felnyögött, nem szokott ő ahhoz, hogy csak úgy nekiessenek. Elvégre a csődör hágja meg a kancát, nem fordítva. De a „farok csóválja a ”, „nyúl viszi a puskát” méltatlankodásáról gyorsan elfeledkezett, mert a farka úgy feszítette a nadrágját, hogy az már fájt. Az asszony mellébe markolt, és rálökte a liszt borította damaszt abroszra. Ott feküdt előtte kiterítve. Felrántotta a ruháját, félre a bikini alsó részét. Adél pinája valóban csupasz volt, nagy barna lógó szeméremajkakkal, kidudorodó, érzékiséget sejtető . Bal keze továbbra is a nő mellére nehezedett az asztalra szegezve őt, mintha némi ellenállásra, ficánkolásra számítana, mielőtt feltűzné ezt a pillangót is a gyűjteménybe a többi kispinás közé. Jobbjával sietősen gombolta és eresztette térdig a nadrágját. Az előtte fekvő nő engedelmesen nyitotta szét a combjait, s a Kapitány határozottan, kissé fájdalmasan nyársalta fel egyből tövig merülve a még alig nedves hüvelybe, Adél megkapaszkodott az asztal peremében, körmei az abroszba mélyedtek, megemelte a csípőjét, hogy a következő döfés teljesen kitölthesse. Érezte, hogy elönti a forróság, szeméremajkai begyűrődnek a Kapitány fegyverétől. A férfi magasba emelte Adél lábait, ő is az asztal szélébe kapaszkodott, súlyos teste gyötörte, préselte az alatta vonagló asszonyt, harapta, marta a vállát, melleit.

– A postás kétszer csenget. Tudtad? – súgta Adél fülébe.

Adél tudta. Bár ő maga rég nem volt már filigrán, szőke Cora, a Kapitányban valóban volt valami Jack Nicholson agresszív kéjencségéből, ahogy ellentmondást nem tűrően maga alá teperte. De a legjobban az lepte meg, hogy a rendőr ilyen egyáltalán nem rendőri intelligenciával, vagy humorérzékkel (? ) rendelkezik. Válaszul megmozdult a csípője, neki lökte ágyékát a Kapitánynak, belemarkolt az izmos vállába. Szőrös volt, a keze lecsúszott a férfi hátán, le a széles dugattyúzó fenékig. Mindenütt szőrös, a Kapitány testét sűrű, fekete borította. Adélnak a sima, rózsaszín fenekek voltak a gyengéi. Ha klubba mentek Istvánnal, vagy GG találkozóra, mindig hátulról osztályozta a fiúkat. Egy kissé horpadt, szőrtelen popsi, ami szinte észrevétlenül megy át a karcsú derékba, és hosszú, kidolgozott combokon nyugszik, mindig beindította.

Ez most más volt. A Kapitány keményen, kíméletlenül baszta. Vaskos keze Adél csípőjét tartotta, és minden döfése hangosan csattant, az asztal pedig ütemesen nyikkantgatott alattuk. Adél felkönyökölt, úgy nézte a hüvelyében dolgozó dorongot. A fehér abrosz mohón szívta a pinájából csorgó nedvességet. A Kapitány néha egészen visszahúzódott, hogy kibukkant a farka végén vöröslő vaskos gombafej, hogy aztán újra mélyen Adél méhénél kopogjon vele. Adél csiklója duzzadt és lüktetett, a férfi hüvelykje mintha indítógomb volna nyomta meg.

– Csorgatok egyet. Megmutathatnád Cimbinek a lőterünket... – jelentette be a Polgi az asztal mellett.

Lábujjhegyen lopakodott a vadászházba, és a meg-megreccsenő konyhaasztal hangja felé vette az irányt. Nem csalódott. Adél hanyatt lökve az asztalon, izmos vádlija a Kapitány nyakában, aki látható élvezettel lassan, de határozottan kúrta Cimbi feleségét. Az asszony ruhája derékig felgyűrve, az égszínkék bikini egyik kötője kioldódott, a bugyi így szabadon libegett minden lökésre. A Kapitány két tenyere Adél mellére nehezedett. A hurkás ujjak gyűrték, markolták a formás dudákat. Adél bimbói fájdalmasan keményedtek, meredeztek, amikor a férfi beléjük csípett, vagy csavargatta őket.

A Polgi végig simította a nadrágját. A látványtól sátrat vert a farka. A Kapitány kihúzta magát. Kérges tenyere csattant Adél fenekén, előbb jobbról, aztán balról, és újra tövig merült a cuppanós pinába. Adél csípője mohón válaszolt. A teste úgy vonaglott a fehér abroszon, mint a hátára fordított szarvasbogár. Fekete haja megőszült a liszttől, szeme csukva, csak az ajka rándult romlott, szemérmetlen görcsbe. A Polgi szeme elkerekedett, amikor a Kapitány kihúzta a dorongját, és az asszony ágyékán kezdett el szánkázni vele. A fasz hosszú volt és vaskos, a Kapitány járőr korában talán gumibotként használta, most végig csúszott vele Adél fénylő, csillogó résén, a végével le – lesújtott a csiklójára. Önkéntelenül is közelebb lépett, hogy jobban lássa a jelenetet.

– Nézd csak Adél! Nem mer mozdulni, hogy elővegye a rövidke cerkáját. Segítenél neki? – nézett fel a Kapitány.

Adél lassan fordította a fejét az ajtó felé. Résnyire nyitott szeme nevetett a Polgira, mutatóujjával hívta közelebb. Kinyúlt, és a kezét Polgi combjára tette. Lassan araszolt egyre feljebb, elérte a nadrág dudorodását, alig érintve körözött rajta egy kicsit. Szikráztak az ujjai, amikor kitapogatta a kőkemény fütyköst. A férfi kapkodva segített neki, megoldani a nadrágszíját, lehúzni a sliccét, megszabadulni a boxerétől. Adél megragadta, és nyalogatni kezdte a heréitől a végéig és vissza. A szájába siklatta, arca horpadása mutatta, milyen erővel szívja, szopja. A Polgi felnyögött, előre, hátra ringatózott a csípője. Majd előrehajolt, hogy kiszabadítsa az asszony melleit a bikinifelsőből.

– Cimbi! Az asszony már háromszor elmosogathatott odabent, nem gondolod? – nézett a bokrok takarta ház felé Pálesz

– Ja, a fiúk meg szorgalmasan törölgetnek, igaz? Nem, nem gondolom, hogy mosogatnának. De biztos vagyok benne, hogy Adél nem marad szárazon.

– Szóval szerinted... – kerekedett el Pálesz szeme.

– ... Szerintem szexelnek, élvezkednek, kefélnek mint a nyulak. – nevetett Cimbi.

– És ez téged nem zavar? – Pálesz hangja egyszerre volt hitetlenkedő, kíváncsi, elismerő és reménykedő. Nem nagyon fért a világképébe a lehetőség, hogy valaki vidáman társalog, míg a feleségét basszák odabent.

– Tudod, több mint húsz éve vagyunk együtt. Megéltünk már sok mindent, és hűségesek vagyunk egymáshoz, de vannak vágyaink. Ha swingerbe megyünk szabadon kiélhetjük a fantáziánkat. Adél gyengéi a sima, szőrtelen fiatal fiúk, azt sem bánja, ha gyorsan elmennek rajta. Mindig félrevonul két-három kiszemeltjével, és élvezi, hogy csak ő van a középpontban, ő a méhkirálynő. Lelép a háremével, én pedig szabadon vadászhatok a saját preferenciáim szerint. Ha pedig nem találok szemrevaló zsákmányt, utánuk surranok, végignézni az előadást. – mosolygott Cimbi.

– Hihetetlen! Irigyellek benneteket, és gyakran jártok ilyen... – Pálesz fantáziáját megmozgatta Cimbi tárgyilagos tájékoztatója.

– Azért nem naponta, csak amikor már összegyűlik annyi kitörni vágyó forró láva és sóvárgás, amit le kell vezetni.

– Hű, ha egyszer én is veletek mehetnék! – fakadt ki Páleszből.

– Hozd az asszonyt, aztán megbeszéljük.

– Kikaparná a szememet, sajnos. – szontyolodott el Pálesz.

A konyhaasztal jól bírta a megterhelést. Adél oldalt fordult, hogy jobban hozzáférjen a Polgi farkához, aki combjával nekidőlt az asztal szélének. A Kapitány a térdhajlatánál tartotta az asszonyt, gyönyörködött a sima fehér fenékben, s a csillogó pinában eltűnő fütykösében. A Polgi a lisztes-ősz fekete hajat markolta, és igyekezett minél mélyebben Adél szájába jutni. Adél belemarkolt a Polgi fenekébe, alatta már összegyűrődött az abrosz, a bikini felső része a nyakában, a könnyű nyári ruha a derekán, két gomb koppanását a konyhakövön észre sem vették. Csak a váratlan dörrenés ébresztette fel őket. A Kapitány felnyögött, mélyen a forró hüvelybe ékelődve lőtt. A puska hangjától Adél is megijedt, felkönyökölt, kisiklatta szájából a Polgi szerszámját. Amikor az vissza akart volna nyomakodni, hosszú vékony ujjaival átfogta, és két rántással megszabadította a terhétől. Az asszony izzadt testére bőven tapadt a rétesabroszról liszt. A Polgi kicsit szemérmesen törölgette magát az abrosz szegélyével, a Kapitány széles tenyere végig simította Adél vállát, hátát, derekát, ráhajolt és hálás puszit nyomott az arcára.

– Úgy tűnik, elkezdték a koronglövészetet nélkülünk. Ez biztos az urad volt.

– Vagy Pálesz, mondtam neki, hogy mutassa meg Cimbinek a lőteret. – fűzte tovább a Polgi.

– Nem akartad, hogy utánunk jöjjenek, mi?

– Adélkának nem akartam bajt! Mi lett volna, ha az ura rajtakap minket... Vele?

– Pedig micsoda bemutatót produkálhattunk volna! – ült fel Adél, elfogadva a Kapitány segítő kezét.

Ült az asztal szélén, a légies nyári ruha fesztelen lógott rajta, többet mutatva, mint rejtve. A bikini felső csak az egyik mellét takarta, a bugyi kioldódott, Adél a kezében tartotta. Derűs mosollyal nézett az előtte álló férfiakra. Tekintetében sem kihívás, sem szégyenteljes megbánás, csak egyszerű elégedett életöröm.

– Ez, hogy... Most? – értetlenkedett a Polgi.

– Jó régóta vagyunk házasok. Együtt élünk, együtt dolgozunk, együtt élvezzük egymást, és az életet. István pl. Imádja a debellákat dögönyözni. Miért fosztanám meg ettől az örömtől, ha nem is akarnék a kedvéért felszedni ötven kilót.

– Össze kellene ismertetnünk Kolbász feleségével. Igazi Everest-mászás lenne. – mosolyodott el a Kapitány.

– Másrészről én imádom, ha többen örömködnek velem, István meg szereti az élő pornót nézni. A házasság nem azt jelenti, hogy onnantól bezárunk minden kaput... Más elől. – és Adél térdei játékosan megcsókolták egymást, hogy aztán újra táruljanak.

– Merész gondolatok ezek... Errefelé... – jegyezte meg a Polgi.

– Ugyan! Ne legyetek álszentek! Össze-vissza kúrogattok, aztán otthon belapátoljátok a vacsorát, amit az asszony készített. Ez az igazi szemforgatás, nem?

– Azt hiszem, tisztelni foglak Adél. – hajtott fejet, és csókolt kezet a maszatos, lábat lógázó asszonynak a Kapitány.

– Menjetek lövöldözni! Izzadt vagyok, összemaszatoltatok, rám szárad a liszt, megyek zuhanyozni. De el ne lőjétek az összes patronotokat, még szükségetek lesz rá ma. – ugrott le az asztalról.

A vadászház sűrű akácerdő közepén állt. A mögötte elterülő, lőtérnek kialakított kaszálatlan rétet margarétaerdő borította. Pálesz és Cimbi már túl voltak néhány sorozaton, mikor kiértek hozzájuk. A kikészített fegyverek ott sorakoztak az asztalon. A korongdobó gép munkára készen, mellette kartonban várakoztak a narancs-fekete skeet korongok. A polgármester kerülve Cimbi tekintetét rögtön a puskákhoz lépett. A Kapitány könnyebben vette a dolgot, mosolyogva bólintott a fiúk felé, és megkérdezte, ki győzött, mi volt a tét. Az erdő csendjét hamarosan szapora dörrenések törték meg.

Annyira belemerültek, hogy az érkező Adélt észre sem vették. Pedig a térdig érő margarétamezőben gázoló nő látványa lélegzetelállító volt. Frissen mosott, hollófekete haja csillogott, a bő keki ing két felső gombja hanyagul nyitva, a többi egy lyukkal félregombolva. Az ing, ami alatt semmit nem viselt épp olyan hosszú volt, hogy nyilvánvalóvá tegye, bugyit sem húzott. Combját, térdét, vádliját a margaréták csókolgatták. Láttára a Kapitány egyszerre vélte érezni a virágok és a vadászházban talált férfi tusfürdő markáns illatát. Az érkező alak lenyűgöző volt, maga a megtestesült érzékiség. Pálesz szeme kikerekedett, a Kapitány „fegyverrel tisztelgett”, a Polgi gyors pillantást vetett Cimbire, aki elégedetten szemlélte feleségét.

– Nem találtam hajszárítót, és lenyúltam valakinek az ingét. – jelentette be Adél.

– Polgié. Mindig hoz váltó inget, nehogy otthon az asszony gyanút fogjon. – nevette el magát a Kapitány.

– Szerintem, most Pálesz megtanítja Adélt lőni. Mit szólsz hozzá Adél? – paskolta meg a Kapitány az ing alól kimosolygó popsit.

– Magam is szeretném látni Pálesz fegyverét... – nevette el magát a megszólított.

Pálesz óvatos pillantást vetett Cimbire, és az asztalhoz lépett.

– Kell hozzá... Jó szem, jó kéz, nem mellesleg jó puska. – kezdett magyarázni Pálesz a mellé lépő Adélnak.

– A fegyver felvétele gyors, de nem kapkodó, és finom. A szem mindvégig a korongot követi, sohasem vándorol vissza a célgömbre. A váll a fegyveragy mögé kerül, szilárdan rögzül a vállgödörben, ellenkező esetben úgy vállon, pofán csap a rosszul fogott fegyver, hogy kék-zöld lesz tőle a vállunk.

A Polgi és Cimbi kaján mosollyal hallgatták a szakszerű magyarázatot. Adél a válla emlegetésére közelebb lépett és megigazította öt számmal nagyobb ingét, mire a vállán kívül az egyik melle is kiszabadult. Szorosan Pálesz mellé lépett, és ártatlan érdeklődéssel nézett fel rá.

– Megmutatnád gyakorlatban is, Pálesz?

Polgi gyorsan a korongdobó géphez lépett, és már indította is a korongot, nem várva meg a „Fel! ” vezényszót. Pálesz pedig nagy igyekezettel kapta fel a fegyvert, derekával gyorsítva követte a korongot, ami vigyorogva, érintetlenül hullott a földre, és közben sikerült fellöknie a túl szorosan mellette álló Adélt. A férfiak jól szórakoztak a bakot lövő Páleszen, Adél a fenekére huppant a puha fűben, ő is nevetett.

– Na még egyet! – mondta a Polgi, és indított.

Adél azonban Pálesz lábánál üldögélve, most a másik fegyver után nyúlt, határozottan belemarkolva annak ágyékába, így ez a lövés sem sikerült.

– Nem megy, mi? – kajánkodott Polgi.

– Már hogyne menne! Szép, elegáns, karcsú és kemény. Vegyétek tudomásul, hogy elbújhattok mellette! – állapította meg az asszony Pálesz fegyveréről.

Feltérdelt, és játszani kezdett a szóban forgó puskával. A nyelve hegyével végig kóstolta azt teljes hosszában, egyik keze lágyan simogatta a súlyos heréket. Pálesz üdvözülten vigyorgott a többiekre, a puska még mindig a kezében volt, amikor a farka eltűnt Adél szájában. Azt Cimbi vette el tőle, megsimogatva közben a felesége vállát. A Polginak megint a saját keze jutott, amíg nézte a fűben térdelő, szorgalmasan cumizó Adélt. Aztán odaóvakodott, és mellé guggolva simogatni kezdte az asszony hátát, le a fenekéig, bemerészkedett a lazán nyitott combok közé.

A látvány a Kapitánynak is tetszett, nehezen szakadt el a jelenettől, intett Cimbinek, hogy rakodjon le az asztalról, majd egymásra néztek, és megragadták Adél karját, a másik kettőnek a bokáit hagyva, ráemelték az üres asztalra. A hátára fektették, Cimbi kigombolta feleségén az inget szabaddá téve a levegőt szúró kemény mellbimbókat, aztán hátrébb lépett, élvezve az előadást. Pálesz és Cimbi szolgálatkészen tartották Adél bokáját, simogatták az izmos vádlit, a hosszú combokat. A Kapitány a harmatos, pirosló rózsába csókolt, ajkai közé csípte a duzzadt szirmokat, nyelvével körözött a csikló kemény gombján. Aztán előzékenyen félreállt, hogy átadja a helyét a „karcsú és elegáns” farkú Pálesznek, aki lassan, megfontoltan tűnt el Adél hasítékában. Látszott rajta, hogy minden pillanatot szeretne kiélvezni, amíg övé a forró, lüktető punci. Az asszony pedig hálás nyögéssel fogadta a hüvelyében újra és újra eltűnő hímvesszőt. A másik két vadász közben a melleit vette kezelésbe, gyűrve, dagasztva azokat. Pálesz arca kivörösödött, ingén átütött az izzadtság, mire egy hördüléssel Adélba élvezett, aki lenyúlt, tenyere az ágyékára borult, elégedetten cirógatta magát egy kicsit, aztán intett Polginak. A férfi olyan igyekezettel lépett Adél lábai közé, hogy a Kapitány elnevette magát. Pálesz hálás csókot nyomott az asszony arcára, és gyengéden babusgatta annak gyöngyöző homlokát. A Polgi döfései mohók voltak, úgy dolgozott, mint egy robogó gőzmozdony. Nem is bírta sokáig. Adél elégedetlen is volt, mert kérte, hogy segítsék le az asztalról, Polgit pedig elküldte egy pokrócért.

– Nem szeretném, ha a seggemben hangyák masíroznának. – jegyezte meg.

A mellein vörös foltok jelentek meg a markolászástól, combja belső felén lassan csordogált a két vadász magja. A Kapitányhoz simult, kezével felmérte a rendőrbot állapotát. Ajka épp a férfi mellkasáig ért, harapásra annak mellbimbóit. A Kapitány felszisszent, belemarkolt Adél fenekébe, és felemelte, aztán könnyedén a magas fűbe huppantotta, hogy teljesen eltűnt a margarétatengerben. Pálesz és Cimbi kíváncsian várták, mi sül ki ebből. A kapitány lehajolt, felemelte Adél állát, hosszan nézték egymást, mintha mindegyik a másikat akarta volna hipnotizálni. Adél ujjai tétován mozdultak, kigombolta az ingét, és a Polgi túlsúlyára méretezett ruhát hagyta lehullani. A Kapitány szertartásosan leterítette, ráült, és az ölébe várta Adélt. Az asszony felmosolygott a férjére, és ráereszkedett a valóban félelmetes farokra. Hátát a Kapitány felhúzott térdének támasztotta, és lehunyt szemmel ringatózott előre-hátra, míg két széles tenyér a fenekét tartva dajkálta. Ölelkezésük annyira szoros, annyira közeli volt, hogy Cimbibe, aki ilyenkor mindig élvezte és elraktározta magában a jelenetet, egy pillanatra belehasított a féltékenység. A Kapitány ajka Adél nyakán vándorolt, lágyan simogatta az asszonyt, széles válla, kőkemény izmai ringatták a karcsú testet. Egymásba feledkezésüknek a Polgi érkezése vetett véget, aki kötelességtudóan hozta a kért pokrócot, leterítette, de rögtön mellé is térdelt. A Kapitány elnyúlt a takarón, és hagyta, hogy Adél egyre vadabb tempóban meglovagolja. Az asszony előre dőlt, himbálózó melleit a férfinak, lehunyt szeme mögött nem folyt az idő. A Kapitány marka eltakarta a gyümölcsöket, aztán végig siklott a vállán, oldalán a tenyerére ültette, és lágyan hintáztatta.

Tökéletes összhangjukat nem csak Cimbi vette észre, de a Polgi és Pálesz is zavartan álldogáltak alul semmiben félárbocon lengedező farkukkal.

Adél hátán fénylett a veríték, a Kapitány combizmai kemény görcsbe rándultak, ahogy a két test összeforrt. A Kapitány légzése csitult először, felült és könnyedén leemelte magáról Cimbi feleségét. Adél diadalmas mosollyal nézett fel a férjére, aztán észrevette az árván ácsorgó vadászokat, és huncut fény csillant a szemében.

– Lőtávolba vadászok! – hívta őket.

– Áááá, talán már elkopott a puskájuk. – húzta őket a Kapitány.

Adél maga mögé térdepeltette a Polgit, az „elegáns fegyverű” Páleszt szembe ültette le. A bíborvörösre dolgozott, nedvesen csillogó pina a Polgi elé tárult a sima combok nyílásában. Bár az ő fegyvere nem kelhetett versenyre a Kapitány gumibotjával hosszában, kaliberre „elefántölő” volt. Lendületben inkább kafferbivaly, ami épp most tipor le egy óvatlan antilopot. Így Adél arccaL Pálesz ölében landolt, s a „karcsúpuska” végig simogatta a nyakát. Az asszony átfogta, s ahogy a Polgi mozgása hátulról egyenletessé kezdett válni, úgy tűnt el a szájában Pálesz farkának ujjnyi, kétujjnyi, háromujjnyi része.

Cimbi az asztalnak dőlve élvezte a látványt, a Kapitány mellettük térdelt és Adél hátát, fenekét simogatta, morzsolgatta a lefelé szúró kemény mellbimbókat. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, és tépkedni kezdte a margarétákat. Az asszony napbarnított hátát, hollófekete haját hamarosan hófehér szirmok borították. Ráragadtak Pálesz spermájától és verítéktől maszatos arcára. Fejét Pálesz ölébe fektetve még babrált egy kicsit a lassan ernyedő puskával. A Polginak döcögősebben ment a dolog, ő már a harmadik patronját sütötte el jó órán belül, de egy vadkanhorkantással ő is elment.

A szelíd esti szellő eljátszott izzadt, elégedett testükkel. Polgi felsegítette Adélt, Pálesz előzékenyen nyújtotta a meglehetősen megviselt inget, amivel az asszony megtörölte az arcát, de nem vette fel. A meztelen nimfa ringó csípővel, mosolygó fenékkel indult vissza a vadászház felé, tudva, hogy nyolc szempár követi minden mozdulatát.

Mire elpakoltak mindent, megtisztították a puskákat a Nap is elfáradt. Adélt a teraszon ülve találták üdén és mosolygósan. Az időközben megszáradt bikinibugyi volt rajta, s egy újabb, valakitől lenyúlt bő keki póló. Előtte egy üveg Tuborg.

– Most, hogy ilyen szépen megismerkedtünk, talán nem ártana, ha a feleségeiteket is bemutatnátok. Nem gondoljátok? – nézett végig a társaságon Adél.

Mély csend támadt.

– Na! Nem a vitézkedéseitekről akarok beszámolni nekik. – a mellbimbói még mindig keményen, vagányan szegeződtek a férfiakra.

Eltelt egy kis idő mire a Kapitány megköszörülte a torkát:

– Adél kedves! Ez itt a vidék. Itt nem rohangálnak harcias feministák szivárványos zászlókat lobogtatva. Meg kell értened őket!

– Értem. Nem esett rosszul, hogy egy egész vaddisznócsorda gyalogolt át rajtam, de...

– ... Konda... – javított automatikusan Pálesz.

– ... Akkor konda... Csak egy kicsit magányosan éreztem magam. Szóval vagy emancipáljátok az asszonyokat, vagy maradhattok a faluszéli rézbőrűeknél fiúk. – szögezte le határozottan Adél.