Semmi sincs ingyen

Éjjel érkeztek, amikor az egész falu aludt. Hanna volt az első, aki észrevette őket. Zaklatott álomból ébredt, a párja békésen szuszogott mellette. Kibújt a takaró alól, mezítláb lépett az ablakhoz. A hálóban hideg volt, a kora tavaszi éjszaka még a fogát mutogatta. Közel volt a hajnal, keleten a hegyek mögött már derengett valami fény, élesen kirajzolva az Ursu gerincét.

A ház a falu szélén állt, rá lehetett látni a folyó mellett futó nagy mezőre, ahol most széles körben rikítóra mázolt lakókocsik álltak. Valószínűleg lakóik is fáztak, mert a kör közepén nagy tüzet raktak. Alakjuk mélyebb árnyékként hajlongott a sötétben. Ezek mit keresnek itt? A falu túl kicsi ahhoz, hogy akár csak egy előadást is megtöltsenek.

Kislány korában járt utoljára cirkuszban. Emlékezett a flitteres ruhákra, a kupolában repülő akrobatákra, az édes pónikra és a bohócra. Viccesnek kellett volna lennie, de ő inkább félelmetesnek találta. Most az utóbbi emlék jött elő. Odalent felcsapott a tűz, elég fényesen ahhoz, hogy megvilágítsa a körülötte mozgó alakokat. A csendes éjszakai levegőben halk gyászos ének hallatszott.

Fájdalmat érzett, a hideg padló sütötte a meztelen talpát. Addig maradt az ablakban, amíg az éjszaka feketesége szürkére, majd narancssárgára nem váltott.

Reggeli után átment a szomszédasszonyhoz, aki ugyanúgy ébredt, mint ő. Szemében furcsa, távoli tekintet, amíg beszámolt róla, hogy ő is észrevette a cirkuszosok érkezését, és hallotta fájdalmas, vontatott éneküket.

A cirkusz érkezésének híre pletykák és találgatások között gyorsan elterjedt a faluban.

Edit a szomszédasszony szerint szökött bűnözők, vándorcigányok, lumpenek, akik mindent ellopnak, ami nincs lebetonozva.
– Csak figyeld meg! Hamarosan megjelennek, mindenféle bóvlit . Gyapjúpaplant, edénykészletet, rozsdamentes acél késeket... – mondta

Hanna a délelőttöt takarítással töltötte. Nincs neki ideje buta spekulációkkal foglalkozni. Tudatában volt a réten vert idegeneknek, de óvakodott az ablakon át pillantást vetni rájuk. Délután, a kisboltban vette észre a kiragasztott plakátot. Csak egyetlen előadás, este 10-től, ingyen. Semmi sincs ingyen! Mégis! Ott állt!

ÜDVÖZÖLJÜK AZ ÉJSZAKAI PARÁDÉN! MÁGIA, CSODÁK ÉS REJTÉLYEK! BELÉPÉS INGYENES!

Megállt a plakát előtt. A szavak fölött fekete párduc tépte át a papírt, villogó karmokkal. Bal oldalon kígyó tekergett, a másik szélén magányos bámult kifelé. Középen markáns férfiarc, furcsa módon félig kész bohóc sminkben.

Hazafelé a szomszéd Editet pillantotta meg. A kapuban állva beszélgetett egy ismeretlen férfival. A férfi meglátta, vidám, teátrális mozdulattal a magas, púpos kalapjára csapott, mintha üdvözölné, és lassú táncos léptekkel az idegenek tábora felé indult. Biztos volt benne, hogy a plakáton látott arc köszönt vissza.
– Mit akart?
– KI?
– A férfi, a cirkuszból. Nem vele beszéltél?

Edit habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Meghívott. Az előadásra. Estére.
– Ingyen, mi? Tudod, szerintem semmi sincs ingyen.
– De azért te is eljössz, ugye?

Hanna csak a fejét csóválta, és elnézett a lankás lejtőn a rét felé, ahol hajnal óta nagy vörös kupolás sátor emelkedett.

Sem a sátor, sem a lakókocsik körül nem látott mozgást. Bizonyára a falut járják, és nézőket az esti előadásra. Hiszékenyeket és hülyéket bőven fognak találni. Aztán majd csodálkoznak, mire hazaérnek, mi minden tűnt el, amíg távol voltak, gondolta.

A szél meglebbentette a sátrat, mintha mozgást látott volna odabent. A kocsik egy részét ponyva borította, a felcsapódó sarkok mögött rácsok, árnyak és alakok. Tétován indult lefelé.

Az egyik kocsiban karcsú foltos párduc hevert a vastag szalmán. Sima szőre megcsillant a lenyugvó nap fényében. A szeme csukva volt, de a bőre alatt az acélos izmok megfeszültek, hullámzottak. Álmodott. Szorosan az oldalához simulva még egy párduc. Kisebb, talán a párja.

– Segíthetek? – ugyanaz a férfi volt, a plakátról, Edit kapujából. A bohóc, smink nélkül, de a fura magas kalapjában. A nagyobbik párduc felmordult, de nem nyitotta ki a szemét.

– Maga a társulat igazgatója?

– Nem mondanám. Persze rendezkedek, szervezgetek. Gondoskodom róla, hogy minden rendben menjen. De igazgatónak nem nevezném magam. Hívjon inkább Ceremóniamesternek! Miben segíthetek?

– Láttam, hogy a szomszéddal beszélt. Meghívta őt az előadásra.

– Így van. Sokakat meghívtam. Minél többet, annál jobb, és valóban ingyenes. – tárta szét a karját a férfi.

– Maguknak mi ebben az üzlet? – Hanna gyanakvása csak erősödött a mézesmázas szavaktól.

– Kialakulatlan még az előadásunk. Feltétlenül ki kell próbálnunk nézők előtt. Mielőtt szélesebb publikum elé állnánk vele. Mi csodákat ! Ez az előadás a résztvevők legemlékezetesebb éjszakája lesz! Jöjjön el! Garantálom, hogy nem látott még ehhez hasonlót. – A bohóc hangja minden mondat mögé három felkiáltójelet sorakoztatott, mint aki biztos benne, hogy bármit el tud adni, bárkinek.

– A résztvevőknek? – próbált fogást találni Hanna.

– Ó, nyelvbotlás. A nézőknek természetesen. Ne akadjunk fenn minden apróságon!

Beljebb sétáltak, a sátor hullámzott, a vörös ponyva nagyot csattant a szél csapásai alatt, megfeszítette a köteleket. Az egyik, szintén ponyvával letakart kocsi alól, furcsa szag csapott az orrába. Friss nedves föld, szalma és valami állati. De nem tudta hova tenni.

A ketrec mélyén megmozdultak az árnyékok, és nagy alakját öltötték. Az állat hatalmas volt és fenséges. Szürke-fehér bundáján szikrázott a fény. A szeme aranyos-szürkén világított, ahogy az előtte álló nőt vizsgálta. Hanna képtelen volt elszakítani tőle a tekintetét. Az állat nem volt szép, kecses és karcsú, mint a párduc, de hihetetlen erő sugárzott belőle.

A férfi megfordult, amikor észrevette a nő megtorpanását. Szólt volna, de a egy lépést tett a rácsok felé, a látogató pedig felemelte a kezét, és bedugta a ketrecbe. Döbbenten látta, hogy az állat nagy, szögletes fejét a nő tenyerébe simítja, aztán lassan tekintetét végig a nőn tartva, visszahátrál a ketrec mélyébe.

– Jól bánik az állatokkal. Tyee ezt nagyon régen nem tette senkivel!

– Miért van ketrecben? Állatokat egyébként sem szabadna már cirkuszban felléptetni. Betiltották, nem?

– Nem én hozom a szabályokat. – csóválta meg a fejét a férfi.

Hanna vonakodva lépett el a ketrec mellől. Pillantása még mindig a ketrec mélyébe meredt.

– Persze, mert maga csak a ceremóniamester, mi? És neve sincs, és igazgatójuk sincs. Bűn ezeket a gyönyörű állatokat ketrecbe zárni.

– Bozó vagyok. De jöjjön el, és nézze meg az előadást a saját szemével!

– Nem leszek része semmilyen .

– Nos, nem az állatokat semmi olyasmire, amit nem akarnak. Gyere el! Kóstolj bele! Mi a csodát . Igazi, vad mágiát! – váltott a férfi hirtelen tegezésre.

Hanna melegnek érezte a kezét a leheletétől. Lassan kapaszkodott fel a dombra, ujjait begörbítette, mintha nem akarná elengedni az állat átható szagát.

A férje morgott ugyan, de nagy nehezen beleegyezett, hogy este elmenjenek a cirkuszba. Dünnyögve köszöngetett a gyülekező ismerősöknek. Hannát meglepte, milyen tágas a sátor belülről, egészen zavarba ejtő, barlangszerű volt. Középen a homokkal felszórt előadótér, körben alacsony, kényelmetlen padsorok. A fényt négy magasan elhelyezett lobogó fáklya biztosította.

Maga után húzva férjét helyet foglaltak a második sorban. Meglepve vette tudomásul, hogy milyen sokan eljöttek. Jó harminc néző, a fél falu. Edit a lányával, a tizennyolc éves Abigéllel érkezett. A paptól azért többet várt volna, bár lehet, csak a nyáját jött felügyelni.

Hirtelen kialudt a négy fáklya, mintha viharos szél fújta volna el őket egyszerre. Többen felkiáltottak, zajosan csoszogtak, mocorogtak. Hanna megszorította a férje kezét, rájött, hogy visszatartja a lélegzetét. Bosszankodott: Ócska trükk, mégis bedőlt neki.

– Jó estét hölgyeim és uraim! – a hang halk volt, szinte suttogó, és egészen közelről jött.

Ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné Bozó délután óta már biztosan kifestett arcát.

– Megtisztelő, hogy meglátogattak bennünket. Igazi örömteli csodák várnak itt Önökre. – duruzsolta a hang.

– Kezdjük is! Úgy, ahogy minden kezdődik, sötétben, árnyékban. Árnyékban és álmokban. Ma este eljönnek Önökért az álmok.

A nézőtér elcsendesedett, majd vörös robbanás világította meg a porondot. Középen a Ceremóniamester állt sötét kabátban a fura kalapjával. Karjai szélesen kitárva, mintha nem is cirkuszban, hanem templomban lenne. Tucatnyi cirkuszos tört elő az árnyékból. Két magas férfi fáklyákkal zsonglőrködött, meg – megvilágítva társaikat. A fáklyák forrósága úgy sütötte a nézők arcát, mintha az orruk előtt lobogtak volna.

Hannát magával ragadta a műsor, ahogy látta a falubelieket is. Lenyűgözték őket a táncosok, zsonglőrök, a trapézon repülő akrobaták. Lélegzetelállító volt! Az egyes számokat kis zenekar kísérte, élükön izmos, fekete férfi, aki mindig újabb és újabb zeneszerszámon játszott.

Bűvészek léptek a porondra: Willem és Íris, ahogy a Ceremóniamester bemutatta őket. A magányos hegedű hátborzongató sikoltása kiemelte valószerűtlen megjelenésüket. Willem albínó volt, hosszú hófehér hajjal, vöröslő szemekkel, talpig feketében. Íris ébenfekete bőrű nő hosszú, csípőjéig felhasított fehér ruhában. Két dominó, egészítették ki egymást.

Persze, mindig van a bűvész és a mutatós asszisztense, hosszú, fekete combokkal. De nem! Ők mindketten játszottak: galambokat varázsoltak selyemsálakból, felváltva lebegtek a porond homokja felett. A hegedű felsikoltott, a nézőtér felhördült. Íris vékony pengéjű tőre átszúrta partnerét, aki mosolygott. A penge hegye kibukkant és megcsillant a férfi lapockája alatt. Trükk, gondolta Hanna. Semmi vér. De hihetetlenül meggyőző. Íris kivonta a pengét, és felmutatta, majd mosolyogva fordult partnere felé, feltárva neki két szemtelenül ágaskodó mellét. Egymással szemben álltak, ahogy közelebb léptek, a két penge hegye egyre jobban beléjük mélyedt, és kibukkant a hátukon. Végül hosszú, érzéki csókban forrtak össze, és egyetlen tengelyre felszúrva lassan körbe fordultak a porondon.

A nézőtéren lelkes taps csapott fel. A fekete nő mosolyogva nyújtotta kezét a nézők felé, de a legtöbben elutasították az invitálást. Edit lánya, Abigél azonban elfogadta, s az albínó bűvész megtapsolta, ahogy partnernője a porond közepére vezette. Abigél arca kipirult, sugárzott, élvezte, hogy a figyelem középpontjában lehet a gyér taps közepette. A két bűvész könnyedén tartotta a lány kezét, hosszú csókkal illették, amitől ő zavarba is jött. Bizonytalanul nézett, hol a hófehér, hol a hollófekete alakra. Hannának úgy tűnt, mintha a fekete nő nyelve hegye egy pillanatra megérintette volna Abigél kézfejét.

A zenekar hirtelen gyors keringőre váltott. S az albínó kézen fogta az elvarázsolt lányt, magához rántotta, átkarolta a derekát – talán egy kicsit lejjebb is az illendőnél – és táncolni kezdtek. Látszott, hogy Abigél nehezen tudja tartani a lépést, néha szinte repült a férfi mellkasához simulva. A zene ritmusa egyre gyorsult, és ki is perdült volna, ha a férfi át nem adja fekete társnőjének, aki hibátlan kecsességgel folytatta vele a táncot. Feltárultak a hosszú ében combok, a bokájuk körül kavargott a felvert homok.

Mikor végre elhallgatott a zene, az egész sátorban hallani lehetett Abigél zihálását. A két művész semmiféle megerőltetésnek nem mutatta jelét. Két oldalról, mintegy köszönetképpen, újra kezet csókoltak a lánynak.

Az elbűvölt lány tekintetén látszott, hogy a nézőtér, a falubeliek teljesen eltűntek számára, akár távozhattak is volna az anyjával együtt. Az egyik táncosról a másikra nézett, akik ajkukkal újra és újra megérintették a kézfejét, mintha a bőrét ízlelgették volna. Aztán közelebb léptek és újra hosszú érzéki csókban forrtak össze. Egymással, de a két fehér és két fekete kéz a közéjük szorult lányt karolta.

Mire szétrebbentek a nézők láthatták, hogy Abigél mindkét csuklójára skarlátvörös kötélhurkot varázsoltak, a végeit pedig ők tartják szorosan. A karok oldalra nyújtva-húzva, csend, várakozás, majd hirtelen villanás, mennydörgésszerű hang. A következő pillanatban a lány eltűnt, helyén lassan kihunyó lángnyelvek, s a kötél összeforrt, egyenesen feszült.

A meglepetés lelkes tapsvihara hallatszott. Csak Edit forgatta a fejét idegesen. Lenyűgöző, gondolta Hanna. Kíváncsi vagyok, hogyan fogják visszahozni? De a két bűvész mélyen meghajolt, széles mosollyal köszönték meg a tapsot, és kifutottak a porondról. Ügyes, megvárják, amíg a közönség keresni kezdi. Aztán majd bevezetik valahonnan kívülről, vagy már itt is ül a hátunk mögött, nézett körül Hanna. De a közönség Editen kívül láthatólag nem hiányolta a faluszerte ismert fiatal lányt. Az előadás pedig zökkenőmentesen folyt tovább.

Magas, karcsú nőalak osont be a porondra. Carmen, ahogy a ceremóniamester bemutatta. Osont, hiszen testét vékony, bőréhez tapadó, párducmintás ruha takarta. Olyan vékony, hogy alatta világosan látszott az izmok hullámzása, a nyújtózkodó állat hajlékonysága. Hanna megnyugodott, lám nincs a műsoron állatidomítás. De a cirkusz hagyományaihoz ragaszkodnak, s pantomim segítségével áldoznak az idomár ősi számának. A nő valóban párducot imitált: sárga, fekete, sötétbarna minták örvénylettek a testén, kopaszra borotvált fején, a szeme a fáklyafényben egészen hiteles sárgának tűnt. Nyújtózkodott, majd a földre vetette magát és macskaszerüen kezdett körbe-körbe járkálni a homokon. Medve termetű, izmos, borostás idomár, Ranzo lépett a porondra, hosszú ostort csattogtatva. Körbejárták egymást. A párducnő óvatosan, ügyelve arra, hogy mindig a legnagyobb távolságot tartsa az ostortól. A férfiak kedvtelve nézték a meztelennek tűnő artista izmos tomporát, hátának ívét, a hosszú combokat, a nők talán kissé irigykedve. Az ostor sivítva lecsapott felverve a homokot. A nő még épp időben vetődött oldalra, sziszegve fújt, vicsorított. Hátrálása közben Hanna elé ért, s a következő csapást már nem tudta kikerülni. Az ostor hegye a fenekén tépte fel a bőrt. A kicsorduló vér rádöbbentette Hannát, amit lát az nem ruha, a nő teljesen meztelen testét csak festék borítja.

A párducnő ugrott, s elkapta az ostor végét, annak lefelé hajló ívénél.

Az idomár a meglepetéstől hátrált egy lépést, de a szíj szorosan a nő csuklója köré tekeredett. Megpróbálta kiszabadítani, vadul megrántotta az ostort, a meztelen test felszántotta a homokot, pördült, s a másik kezével is ráfogott a szíjra. A következő pillanatban a nézők azt látták, hogy a párducnő megszerezte a hatalom vágyott eszközét. Fordult a kocka!

Könnyű terpeszben állt, előre meredő mellbimbói feketén sötétlettek. Biztos a koreográfia része, gondolta Hanna, pedig az idomár őszintén riadtnak tűnt. Menekült volna, de a nő széles mosollyal kétszer is lecsapott, s mindkettő talált. A fehér vászoning felrepedt, vércsík jelent meg alatta. A második a nadrágját repesztette meg. A következő csapás a bokájára csavarodott, mire a férfi egyensúlyát vesztve a homokra zuhant. Hanyatt fordult, s karja mintha a megadás jelét mutatta volna. Ezúttal mellette durrant az ostor, jelezve, hogy felállhat. A nő valóban úgy járkált körülötte, mint egy ragadozó az elejtett zsákmány körül. Vajon megbeszélik előre, hogy éppen ki fog győzni? De az előadás akkor is hiteles volt! A nő mozgása Hannát a macskára emlékeztette, amint hosszan eljátszadozik az egérrel, mielőtt a gerincét törné.

Letépte áldozatáról a rongyos inget, körbejárta, megszabadította foszlott nadrágjától. A tagbaszakadt szőrös férfitest a karcsú, hajlékony nő fölé tornyosult, mégsem támadt senkinek kétsége aziránt, hogy ki itt a ragadozó és ki az áldozat. Csattanás és az ostorszíj a férfi derekára tekeredett, a nő maga felé húzta. A küzdelem rövid volt, a párducnő a férfi nyakába temette az arcát, majd a földre lökte, hogy a hátára zuhant. A feketére festett hosszú körmök végigszántottak a férfi mellkasán, csípőjén, combján, az éles fogak belemartak a derekába. A nézők lélegzetvisszafojtva figyeltek. Lehetetlen, hogy ez valóságos legyen! A nő széles terpeszben, diadalmasan állt a meztelen férfi fölött, majd lassan ráereszkedett, hozzásimult, és vonaglani kezdett a testen. Nem lehetett eldönteni, hogy a torkát marcangolja, vagy épp párosodik vele. De aztán felemelkedett, és vadul lovagolni kezdett, a páros nyögései, elragadtatott kiáltásai pedig egyértelművé tették a nézők számára, mit látnak. Mikor a fáklyák kihunytak, a sötétségben csak az izzadság, a kicsordult vér, és a férfi kilövellő erejének illata maradt utánuk.

A lassan visszatérő fény üres porondot világított meg. Eltűnt a zenekar is, egyetlen, sötét hajú nő maradt a helyén, aki valamilyen afrikai dobon játszott nyugtalanító ritmust. A porondra pedig sorban érkeztek a cirkuszosok, akrobaták, zsonglőrök, táncosok, a párducnő és a medvetermetű férfi is köztük volt, még mindig meztelenül. A finálé! Végre! Hanna fellélegzett. Ebből ennyi épp elég volt!

A művészek a dob pergő ritmusára mozogtak, táncoltak, összeölelkeztek, szétváltak, aztán megközelítették a nézőket, és hívták őket le a homokra. S a hívó kezeket senki nem utasította vissza! A párducmintás meztelen nő egyenesen feléje tartott. Hanna megfeszítette a vállát, szilárdan belekapaszkodott a pad peremébe. Ő nem! De a cél a férje volt, aki hagyta, hogy kirángassák az ülésből, és csatlakozott a porondon tolongó tömeghez. Vissza sem pillantott.

Hanna vállát határozott kéz ragadta meg. A ceremóniamester, Bozó. Nem a tömeggel jött, valahonnan hátulról, fentről osont mögé.

Arca a plakátról ismert módon, félig sminkelve, az egyik oldal markáns férfi, a másik látszatra vicces bohóc.

– Jössz? Kérlek!

A ceremóniamester megfogta a kezét és óvatosan felhúzta a székről. Leviszi táncolni a porondra a többi falubeli közé? Áttörték magukat az önfeledten szórakozó tömegen, és a kijárat felé húzta őt.

– Hova?

– Csak gyere! – A kinti levegő hideg volt, hiányzott belőle a fáklyák gyantaillata és melege. A fejük felett fekete madarak tömege csapkodott. Ilyen későn? Visszanézett a porondon vaduló tömegre, a férjét nem tudta kivenni, a párducnő sem látszott a testek kavalkádjában. A sátorponyva árnyékából apró ember, törpe emelkedett fel – Hanna nem emlékezett rá az előadásból – és lezárta a bejáratot. A falubeliek csapdába estek. Figyelmeztetnie kellene őket. De mit mondhatna? Neki sem volt elképzelése arról, mi is történhet odabent.

– Hová megyünk?

Bozó fura kalapja most árnyékot vetett kettős arcára.

– Csodákat ígértem Neked, nem? Mágiát és rejtélyeket. Én állom a szavam. Gyere!

Hannának olyan érzése volt, mintha a férfi magában mulatna rajta. De hagyta magát elvezetni, messze a sátortól, a nyugtalanító dobpergéstől. Bozó nem sietett, lassan körbe vezette a lakókocsik között. Hanna néha megbotlott kötelekben, cövekekben, ám a férfi hátra sem pillantott, mint aki biztos abban, hogy engedelmesen követik. A falu fényei elhalványultak, a sátor mögé kerültek. Az egyik lakókocsi lehúzott redőnye mögül fény szivárgott. Megállt. Kívül tekergőző, kígyózó faragott minták élénk színekre festve. A redőny résén bekukucskálhatott a kocsi belsejébe. A padlót nagy bíbor szőnyeg borította. A fal mentén telerakott könyvespolcok. A helység közepén vastag prémmel letakart ágy. A bent lévő három alak nem okozott meglepetést. A fehér-fekete dominó bűvészpár, és Edit lánya, Abigél, aki az ágy szélén ülve nézte a föléje magasodó párost. A férfi bőre halálosan fehérnek tűnt a gyertyafényben, csak az ajka volt élénkvörös. A fekete nő bőrét még sötétebbé tette az őt karoló hószínű ölelés. Edit lánya egy pillanatig habozott, majd a láthatatlan hívásnak engedelmeskedve felállt, és csatlakozott a párhoz. Ők pedig maguk közé fogadták, a férfi elölről ölelte magához, a nő a hátához simult.

Abigél ajka szétnyílt, elfogadta a sápadt férfi csókját, karját a nyaka köré fonta. A hozzá simuló fekete nő ajka közben a lány nyakán vándorolt. Aztán maga felé fordította, és nyitott szájjal belecsókolt. Hanna látni vélte az egybefonódó, kereső, kutató nyelveket. A férfi vékony ujjai közben gombolni kezdték a lány blúzát, kipattintották a farmer gombját.

Hanna összerezzent, amikor a ceremóniamester érintését megérezte.

– Menjünk! Ez az ő magánügyük. Nem a mi dolgunk! – próbálta elvonni, de Hanna lába gyökeret eresztett.

Odabent a lányt közben megszabadították a ruháitól, és szinte szertartásos gyengédséggel fektették az ágy közepére. Hátborzongató volt, amint az ébenfekete nő hozzásimult a fiatal lány testéhez. Gyászfekete combok fonódtak Abigél lábára, a telt ajkak a felmeredő bimbókat becézték. A nő rózsaszín tenyere rásimult a domborodó ágyékra, hosszú, vékony ujjai a rést kutatták. A másik oldalon az albínó férfi is megszabadult a ruháitól. Szeme és ajka vörösen világított a gyertyafényben. Bőre alatt kéken lüktettek az erek. Felmeredő tagjában forró lávaként lüktetett a vér.

– Mi ez? Mi történik? – Hanna hangja remegett.

– Csak amit ígértünk. Csodák éjszakája. – vonta el az ablaktól a Ceremóniamester.

Elhaladtak a ketrecek mellett, távolabb tűz lobogott, magas férfit megvilágítva.

– Hova viszel?

– Azt akarom, hogy találkozz valakivel. – mosolygott Bozó.

Messziről a sátor mélyéből még mindig hallatszott a dob nyugtalanító ritmusa, és Hannának eszébe jutott a férje. A bohóc mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Az utolsó felvonás, a finálé. Persze, sajnálom, hogy lemaradsz róla. De látod, ő sem vesz részt az előadásban. Néha évekig...

– Miért kéne találkoznom vele? – a hangja halk volt, a választól rettegett.

– Mert tetszel neki, tudom. – mondta magától értetődően a ceremóniamester.

– De a férjem...

Bozó arcán széles vigyor jelent meg.

– A férjed biztos tisztességes és hűséges ember. Ha még soha nem csalt meg, megígérem neked, mielőtt felkel a nap a hegyek mögött, többszörösen túl lesz rajta. Jól láttad, Carmen vitte magával. Nem született még ember, aki neki ellenállhatna. De talán eleget beszéltünk. Most rólad van szó. Ha akarod, hazamehetsz. Szabadon. – intett a falu házainak sötét tömege felé.

– De tehetsz egy kitérőt, és megismerkedhetsz vele.

– Miért?

– Nem tudom. Kedvel téged. Jelét adta. Néha megérzünk egy-egy embert, mint Iris a falubéli lányt, és választást nekik.

A tűz lobbant egyet, meghajolt a könnyű szellő előtt, a mellette álló férfi arcából keveset látott, a szemét ki tudta venni, ahogy megcsillant: szürke, arany foltokkal.

Bozó hozzálépett, de Hanna nem értette halk beszélgetésüket. Elnyomta azt a sátor belsejéből dübörgő ritmus, a bent tartózkodó emberek nyögése és kiáltozása. Nem mindegyik hang volt emberi.

– Megmondtam, hogy a finálé előtt küldd haza őket!

– Akartam, de Carmen kiválasztotta a férjét...

– Az a nimfomán picsa, egyszer eltöröm a gerincét.

– Bocsáss meg! Én azt gondoltam... – a bohóc óvatosan hátrált.

A férfi behunyta a szemét, csak egy pillanatra, hogy visszanyerje a nyugalmát. Mi a fenét gondolt, amikor idehozta? Nyomorult bohóc, azt hiszi, az történik, amit ő jónak lát. Ki kéne tépnie a torkát, vagy a végtagjait egyenként.

A mögötte álló nő illata ott keringett a levegőben: konyha, rozmaring, a mező virágjai.

Érezte a jelenlétét. A tűz megvilágította az arcát, vállára hulló dús vörös haját. Érezte a remegését. Abban reménykedett, hogy megijed, megfordul és elmenekül. De a nő nem mozdult, megvárta, hogy a férfi hozzá lépjen.

A keze a hajába túrt, a tarkójára simult. Az ölelés nem volt gyengéd, határozott volt és követelő. Hanna szája magától nyílt, mohó csókjuk kiszívta a másikból a lélegzetet. A durva, kérges kezek kutatni kezdték Hanna testét. Megszorították asszonyos melleit, felébresztve a nagy barna bimbókat. Az egyik kéz a szoknya alá csúszott, érdes tenyér dörzsölte sima combját. Aztán két tenyerébe fogta Hanna arcát. Hosszan kutatva nézett a tengerzöld szemekbe, kézen fogta és elvezette a tűz mellől be az árnyékba, a kocsik közé.

Három fagyos fémlépcső vezetett fel a ketrechez. Hanna engedelmesen követte a férfit, a rács nedves volt és hideg, meztelen talpának a fapadló melegebb, a legmélyebb sarokban friss szalma illatozott. A férfi megvárta, vajon Hanna követi-e?

Az előadás kedvéért felvett vékony selyemblúz hangos reccsenéssel szakadt le róla. A melltartó szétvált kiszabadítva asszonyos melleit. A szoknya haldokló pillangóként hullott a lábukhoz. Nem tudta a férfi mit használt. Kést? A körmeit? Felnyögött, amikor a férfi durva tenyere megszorította a mellét.

Ő is vetkőztetni kezdte a partnerét. Ujjai a szürke vászoning alá nyúltak, megtapintották a has kőkemény izmait, felcsúsztak a mellizom domborulatára. Mohó kíváncsisággal térképezték fel egymás testét. Hanna térdre ereszkedett, és a munkásnadrág zipzárját kereste. Persze, sokszor szerzett már így örömet a férjének otthon is, de az inkább kedveskedés volt, ajándék tőle az urának. Ilyen emésztő vágyat talán még sohasem érzett, mint ezt a hosszú, nehéz sötétlő hímtagot megízlelni. Megnyalta a végét, az izzadtság sós íze, illata töltötte el. Forrón lüktetett a szájában. A súlyos heréket sűrű szürkésfehér szőrzet borította. Kitöltötte a száját, szájpadlását, csiklandozta az orrát. Alig érte át a felette tornyosuló férfi derekát, a feneke acélkemény volt, és az is sűrű bozont borította.

A férfi felhorkant, s az előtte térdeplő asszonyt egyetlen mozdulattal hanyatt dobta a szalmára. A határozott kezek megszorították a telt melleket, bejárták a has lágy mezőjét, tíz ujj mélyedt a csípő húsába. Szétfeszítette a gömbölyű térdeket, a combok belső felének finom bőrét felsértették a férfi körmei. Meleg lehelet csapott le az ölére, érdes nyelv kezdte falni. Hosszú, izmos nyelv hatolt belé, olyan mélyen, amit eddig elképzelni sem tudott. Felkiáltott és belekapaszkodott a férfi . Aztán a nyelv az ölére borult, és határozottan lefetyelni kezdte az egyre nedvesebb, átázott rést, a duzzadt szeméremajkakat, a csikló kemény málnaszemét.

Hanna megemelte a csípőjét, úgy érezte, hogy másodpercei vannak hátra, de a férfi felemelkedett, és kúszni kezdett felfelé. Hanna megremegett, ahogy a súlyos test ránehezedett, széttolta a lábait. A vaskos, kemény hímtag a csuromnedves ajkaihoz préselődött. Felhúzta a térdét, érezte, hogy a férfi egyetlen hosszú lökéssel kitölti. Felkiáltott, sírás és öröm , a lábát a vastag derék köré fonta, úgy húzta, vonta magába. Karjai a férfi hátát ölelték, karmolták, aki most könnyedén felemelte őt. Feltérdelt, két izmos karja az asszony csípőjét magához emelte. Hanna feje a szalmán, sarka a ketrec deszkáin, felajzott íj. A szürke-arany tekintet falta az előtte heverő védtelen testet, amibe vaskos szerszáma mélyen gyökerezett. A széles hát most meggörnyedt, anélkül, hogy a csípőjét elengedte volna, vagy elhagyta volna a nő csöpögő, síkos rését, morogva előrehajolt, fogai belemartak a meredező bimbókba. Hanna felkiáltott a fájdalomtól és a gyönyörtől, fölötte a rácsokon túl ezernyi csillag sziporkázott az éjszakai égen. Összekulcsolta a lábát a férfi derekán, leszakíthatatlanul lógott rajta, amíg az a mellét, nyakát marta, harapta. Egy kóbor felhő mögül váratlanul előbukkant a Hold. Éles fénye ezüstbe öntötte az alatta párzó testeket. Hanna körmei kegyetlenül kiélesedtek, csíkot rajzoltak a hím vállára, aki tovább mozgott benne határozottan, mélyen, vad lökésekkel. Rátapadt az asszonyra, izmos mellkasa laposra nyomta annak melleit, érezte maga alatt a has lágy hullámzását.

Hanna hátra vetette a fejét, arca eltorzult az ölébe hasító fájdalomtól. Kezét a férfi nyaka köré fonta, szája megtalálta a váll és a nyak közötti húst, és belemart. Érezte a kicsorduló vér dús, sós ízét.

Odakint a sátorban a finálé már elérte csúcspontját, a csontig hatoló sikoltások, az idegeket borzoló dobszó elhalkult. Helyette hosszú, fájdalmas, verte fel az éjszakát. Az előadástól távol maradó falusiak rémisztő álmokból riadtak fel.

Hanna ölét elöntötte Tyee magja, a hüvelye összerándult, megvonaglott. A meggyötört fehér test erőtlenül hullott a szalmára. Mellette a férfi levegőt kapkodva hevert.

A nő lassan tért magához, testét elborították a vad szeretkezés látható nyomai, karmolások, harapásnyomok, sajgó nemi szerve is emlékeztette. A ketrecben a szalma, az öreg deszkák, az izzadtság, a vér, a hüvelyéből csordogáló sperma illata keveredett. Kinyúlt a mellette fekvő, összegömbölyödve szuszogó szeretője felé. Keze sűrű, durva bundát tapintott. Lassan mászott ki a ketrecből, és imbolygó léptekkel indult a falu felé.

Reggel otthon ébredt. A férje testét kék-zöld zúzódások, karmolások, harapások borították De nem emlékezett, hol szerezte őket. Edit, a szomszédasszony kifejezéstelen tekintettel nézett, amikor a lánya után érdeklődött. Nem tudta, miről beszél. Az előadáson részt vevő falubeliek óvakodtak a rét felé nézni. Csak Hanna látta a sátrat bontó, szedelőzködő cirkuszosokat.

Ők meg hozzászoktak ahhoz, hogy fellépés után gyorsan kereket oldjanak. A sátor eltűnt, a szekerek, lakókocsik indulásra készen álltak.

Bozó még körül járta a táborhelyet, nem maradt-e utánuk valami. Majd a kis karaván lassan eltűnt a hegyek között. Estére sötét erdők övezte szűk völgyben ütöttek .

Amikor minden elcsendesedett Bozó kiosont, és lepattintotta a lakatot Tyee ketrecéről. Menjen, ha akar! Itt már csak bajt okozna! Reggelre a hatalmas eltűnt.