Csodák 1. rész

Egy tavaszi péntek kora délután huszonhat évesen kéz a kézben sétáltam egy évvel fiatalabb öt hónapos terhes feleségemmel. E város húsz kilométerre van pályán szülővárosomtól. Egyetem után itt kaptam állást egy építőipari zrt-ben, mint építészmérnök. Jó pénz, kötetlen munkaidő és hetven százalékban irodai munka. Feleségem, aki hangmérnöknek tanult a helyi tévében sikerült munkát találni, vagyis rácsaptak mikor tudomásukra jutott ki is ő valójában, hangmérnök, riporter, műsorvezető lett. Amúgy pedig dalszöveg író, zeneszerző és egy háromtagú lányzenekar tagja. Mindent is játszanak. A kemény rocktól az esküvők mulatós zenéjéig. Sokat fellépéseket előzenekarként, lagzikat kell visszamondaniuk annyira keresettek a környéken. Ezen a délutánon is az előírt sétát hajtottuk végre, mert pár napja terhességi cukorbetegséget diagnosztizáltak nála. Nem gáz, de figyelni, kezelni kell. Sétánk közben a rózsákat közmunkások tették rendbe. Egy kétoldalt hosszú copfba font hajú lányra lettem figyelmes, de nem akartam sokáig nézni feleségem miatt sem, igaz tudja hűséget és nem vakságot fogadtam, na meg a lány miatt sem, nehogy rosszul élje meg és nem azért, hogy lenézően nézem. Tudtam ismerem. Visszafelé, már a lány egyenesedett fel.

– Szia Zsoci! – gyerekként hívtak így. – bocsánat Zsolt. Látom nem ismersz meg. – mondta majd foga között inkább magának-vagy nem akarsz? – néztem majd beugrott. Öleltem magamhoz, pusziltam és mondtam:

– Zsani! Baszki, egy bombázó csaj lett a kis pondróból. – nevettünk, ő is csüngött a nyakamon. – Hadd nézzelek csajé. Tyű az anyád nemjóját te vagy az te kis porbafingó. Érett nővé cseperedtél. – ekkor fordultam Kriszti a feleségem felé.

– Ez az a gyerekkori... Lány...

– Nyugodtan mondd ki cigány jány. Tudod nem zavar... – vágott közbe, de feleségem leállította.

– Ne mondd, nem látszol annak.

– Köszönöm kedvességét, de nyáron majd meg teccik látni a bőröm színébül, meg jellegzetes cigány szagombúl. – feltűnt magázva és átváltva cigányosra beszélt.

– Na ne mondd. – nyújtotta feleségem felé a kezét. – SZIA! Pappné Szilas Krisztina.

– Hát kiskezit csókolom... Csajok itt az a szépsíges nő a tívíbül, gyerekkori pajtásom felesíge.

– Mondtam szia. – rázták meg kezüket, majd feleségem megölelte és adott neki két puszit amit Zsani két kézzel takart, nyomott arcához, hogy ott maradjon, közben mondta.