Nagymama ágya 2. rész

Arra ébredtem, hogy néma a ház és üres a hely mellettem az ágyban. A konyhába lemenve találtam egy Post-It cetlit az asztalon. Ez állt rajta:
– Elmentem vásárolni, tizenkettőkor jövök.
Most tíz óra után járt az idő.
Mióta felébredtem, az agyam a tegnap estére gondolva járt körbe, szinte úgy, mint egy ínyenc, aki megáll a kedvenc étkezése előtt. Most, a konyhaasztalnál ülve, hagytam, hogy gondolataim időben újrajátsszák a jeleneteket az étteremben, a taxiban, a folyosón, a nappaliban és a csúcsponton Sylvia ágyában. Megkérdeztem magamtól, hogy bűnösnek érzem-e magam, szégyellem-e, vagy egyáltalán, érzek-e valamit? Az egyetlen következtetés, amit le tudtam vonni, az volt, hogy végtelenül és elsöprően magával ragadott a nagymamám és az, ami köztünk történt. Lelkiismeret-furdalásnak nyoma sem volt. Ahogy Sylvia rámutatott, mindketten beleegyező felnőttek voltunk, és azt akartam, hogy ez újra és újra megtörténjen.
Bár kissé megvigasztalt ez a vázlatos racionalizálás, a lappangó szorongásom az volt, hogy Sylvia hogyan fogja érezni magát ma reggel. Úgy tesz, mintha meg sem történt volna? Szeretne „beszélni róla” és ragaszkodni ahhoz, hogy ez soha többé ne történhessen meg? Valahogy ezek egyike sem tűnt valószínűnek, ugyanolyan felbujtó volt, mint én. Ezenkívül a Post-It feljegyzés nem igazán támogatta egyik lehetőséget sem. Ennek ellenére egy belső és pesszimista hang azt súgta, hogy az emberek kiszámíthatatlanok, és ez végtelenül megkavarhatja a dolgokat. Ilyen gondolatok foglalkoztattak, miközben zuhanyoztam és öltöztem.
Öt percnyi bámészkodás a tizennyolcadik század európai gazdasági trendjeiről szóló befejezetlen esszébe, meggyőzött arról, hogy az egyetemi munka nem jöhet szóba, legalábbis a nap hátralévő részében, ezért kocogó alsónadrágot és edzőcipőt húzva próbáltam megtisztítani az elmémet. Egy futással.
Működött. Mindig megteszi. Olyan tempóban toltam körbe kedvenc ötmérföldes körömet, amely nem hagyott tartalékot az analitikus gondolkodásra, de épp elég ahhoz, hogy a légzésemet a kifulladás határán tartsam. Visszatérve a házba, újra lezuhanyoztam, és úgy éreztem, hogy edzett vagyok, kigurítottam a kerti fűnyírót, és lenyírtam a pázsitot a ház körül. Miközben visszaraktam a fűnyírót a nagy, téglából épült kerti tárolóba, egy autó hangja hallatszott a rövid kavicsos úton. A belsőm azonnali és izgalmas lágyulást produkált, amit a térd gyengesége kísért. Elérkezett az igazság pillanata.