Cím nélkül

Ülünk az autóban. Január van, hajnal, és valami iszonyatosan unalmasnak ígérkező meetingre megyünk a világ végére. Nem értem, minek indultunk el ilyen korán... Persze, tudom, az útviszonyok, de még így is legalább 3/4 órával korábban oda fogunk érni.
Amikor értem jöttél, előzékenyen kinyitottad nekem az ajtót. Ahogy beszálltam, fenekem hozzá súrolódott a csípődhöz. Nem tudom, véletlen volt – e, mostanában mintha más szemmel néznél rám.
– Bekapcsolnám a rádiót, ha nem baj – szólsz.
– Nem, persze, legalább nem alszunk el – felelem.
– Arra lenne jobb ötletem is – válaszolod.
Kérdőn nézek rád, pajkosan elmosolyodsz.
– Megállunk valahol egy kávéra? – kérdezed.
– Persze, időnk, mint a tenger.
Az első útszéli étteremnél lekanyarodsz. Kipattansz a kocsiból, kinyitod az ajtót, de úgy állsz meg, hogy ne tudjak kiszállni. A fejem egy vonalba kerül az ágyékoddal. Látod, hogy észrevettem, mire megy ki a játék, fél lépést hátrálsz, kiszállok, szorosan állsz előttem.
Hirtelen a hajamba markolsz, és a számat a szádra rántod. Összekoccan a fogunk. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ösztönösen nyitottam ki a számat, aztán átadom magam a nyelved játéka nyújtotta örömnek.
a csókod, a tenyered a derekamra simul. Hűvös a reggel, megborzongok, érzem, ahogy a mellbimbóim keményednek. Tudom, hogy nem a hidegtől, hanem a nyelved játékától, izmosan és keményen jár ki – be a számban, mintha a farkad mozogna a puncimban. A fenekedbe markolok, közelebb húzom a csípődet az enyémhez. Kőkemény vagy.
– Tudod, mióta várok erre? – kérdezed rekedten.
– Fogalmam sincs, de most már akkor használd ki a lehetőséget – válaszolom.
– Szállj vissza! – szólsz határozottan, ellentmondást nem tűrően.
Visszaülök, gyorsan veszem a levegőt. Az autóban még kellemes meleg van. Te is visszaülsz mellém, arrébb állsz a parkolóban. Még teljesen sötét van, mintha csak ketten lennénk az egész világon.