Karácsonyi csodák

Kinéztem a konyha ablakán és szinte semmit nem láttam, úgy szakadt a hó. Kortyoltam egyet a sörömből és visszamentem a nappaliba, ahol a korábban bekapcsolt tv elé ültem és vártam, hogy a reklám után, végre elinduljon a film, amit meg akartam nézni.
Emlékszem, december 20. – a volt, mert másnap volt az utolsó munkanapom az évben és este pedig a céges, karácsonyi buli. Amit vártam is, meg nem is. Vártam, mivel az idei ünnepemnek, ez volt az egyetlen, izgalmas eseménye és nem vártam, mert a meghívó alapján, mindenki vihette a párját, én meg egyedül voltam, mint a kisujjam.
Édesapám öt éve halt meg, édesanyám meg az idén, barátnőm meg már két éve nem volt. A társadalmi életem gyakorlatilag abban merült ki, hogy a kollégáimmal eljártam sörözni és néha meccset nézni, valamint a szomszédban lakó fiatal párral összejártam néha dumálni és iszogatni. Viszont ez is ritkán fordult csak elő, ugyanis a srác, Attila Németországban dolgozott és csak ritkán volt itthon. A lány Szancsi, ahh... gyönyörű volt. Szőke a vállától kicsivel lejjebb érő hullámos haj, barátságos kék szemek, dús csókra éhes ajkak, széles mosoly. Vékony formás test, tenyérbe illő mellek és izmos kerek fenék. Szerelmes voltam belé, az első pillanattól kezdve. De nem léptem ez ügybe semmit, tiszteletben tartva kapcsolatukat.
Amikor beköltöztek, átjöttek bemutatkozni, összebarátkoztunk és azóta is jó közöttünk a kapcsolat. Hétvégente ha Attila nincs itthon, Szancsi minden reggel áthív kávézni és reggelizni. Ez már amolyan hagyomány, hétköznap azonban a meló miatt nem nagyon szoktunk találkozni. Tavaly karácsonykor, mivel tudták, hogy egyedül leszek, áthívtak magukhoz vacsorára, ami nagyon jól esett, de idén ez szóba sem jöhet, mert hazautaznak a lány szüleihez vidékre. Mivel szilveszteri buliba sem kaptam meghívót senkitől, ezen a partin kívül, semmi szórakozás nem vár rám idén.
Miközben ezen gondolkodtam, elkezdődött a film, a címe Midway volt és már ment egy jó negyedórája, amikor megszólalt a kapucsengő. Kinyitottam és egy tetőtől-talpig behavazott, zokogó lány ugrott a nyakamba. Szancsi volt. Vigasztalhatatlanul zokogott. Bezártam a bejárati ajtót, majd bevittem magunkat a nappaliba és leültem a kanapéra, ölemben a lánnyal. Sokáig tartott, mire lenyugodott annyira, hogy szipogva, de meg tudjon szólalni,
– Ati, nem tud hazajönni. – majd újra zokogni kezdett.
– Miért? Mi történt? – kérdeztem.