Ő

A megismerkedésünknek elég fura története van. Pár nappal ezelőtt, hideg havas délelőttön sétálgattam az utcán, a jégen elcsúsztam, és szilánkosra törtem a csuklóm.
Az éles fájdalomtól ordítani tudtam volna, éreztem, hogy nagy a baj, a háziorvoshoz vettem az irányt, aki rögtön utalt is a kórházba.
A kórházban még délután meg is műtöttek.
Műtét után felébredtem, mert arra is emlékszem, hogy olyan szobába vittek engem, ahol két másik lány feküdt még, de hamar visszaaludtam.
Később arra ébredtem, hogy valaki finoman simogatja a kezem. Csak épp az ujjbegyével, és annyira finoman, hogy libabőrös lettem tőle. Kinyitottam a szemem, és egy ápolónőt láttam az ágyam mellett, aki elgondolkodva nézte a bekötött kezemet.
Próbáltam úgy tenni, mintha még aludnék. A szemem sarkából figyeltem óvatosan a szőke lányt.
Fehér köpeny, fehér nadrág, köpeny alatt fehér felső, szőke göndör haj,... nagyon édes!
Az ajtóban egy másik nővér jelent meg, őt hívta, mennie kellett.
Estefelé már jobban voltam, beszélgettünk, nevetgéltünk a másik két lánnyal. Az ablaknál álltam, amikor újra bejött a szobába. Az ágyamat figyelte, engem keresett, kicsit meg is lepődött, hogy nem talált ott, aztán mikor meglátott, elmosolyodott.
Futólag találkozott a tekintetünk. Gyönyörű kék szemével ahogy rám nézett, áradt egész lényéből a gyengédség, a figyelmesség. Most figyeltem csak meg jobban. Olyan magas lehet, mint én, és korban is, talán mint én.
– csak azt akartam kérdezni, van e szükségetek valamire – kérdezte.
Senki nem kért semmit, ezért kiment.

Már álmos voltam, félálomban voltam, a többiek meg talán már aludtak is, amikor ismét bejött hozzám. Megállt az ágyam fölött, és figyelt engem. Sokáig csak nézett, már furcsálltam is, hogy mit néz így rajtam, amikor halkan súgta
– jobban vagy már?
bólintottam.
– mielőtt hazamegyek, gondoltam benézek még hozzád. – megsimította az arcom
– jól tetted! – már én is suttogtam, a többieket nem akartam felébreszteni.
Bekötözött kezem a hasamon volt, a takaró felett. Simogatta a kezem, aztán hirtelen egy apró csókot nyomott a számra.
Mintha villámcsapás ért volna. El is szédültem kicsit, de mire észbe kaptam volna, ő már az ajtóban volt, és halkan mondta:
– Jó éjt, édes!
Miután kiment, már abban se voltam biztos, hogy tényleg megtörtént, vagy csak én képzeltem be magamnak. Megcsókolt volna? Á, ez lehetetlen. A sok gyógyszer teszi, attól tűnt ez valósnak.