Ami el sem kezdődött...

Fiatal ismerősöm kért tőlem tanácsot a napokban. Okosat mondani nem tudtam neki, de a történet, amit szeretnék megosztani veletek, érdekes.

Nos barátom, nevezzük Misinek, idén érettségizett. A banketten összejött az egyik osztálytársával, legyen mondjuk Kriszti.
Tudod, Krisztit rég kerülgettem már, de valahogy sose sikerült a dolog. Körülötte mindig tucatjával zümmögtek a fickók, ő pedig élvezte a népszerűséget. Nem egy dekoratív, állandóan magát kenceficéző csaj, de óriási humora van. Olyanokat tud nevetni, hogy rázkódnak körülötte a falak, és mindenki kedveli.
A bankett jó buli volt, mindent egyszerre akartunk elmesélni, ami négy év alatt történt, Kriszti pedig elemében volt, a legnagyobb marhaságokra is emlékezett. Este még tartottuk persze magunkat, aztán ahogy a tanarak lassan eltünedeztek egyre jobban felszabadultunk. Megismertettük a lányokat a bumm – bumm , és ízlett nekik a buborékos – keverék. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy a vendéglő félhomályos udvarán gyúrjuk egymást Krisztivel. Évek óta vártam erre az alkalomra! Hajnalban pedig kéz a kézben kísértem haza.
A következő héten együtt készültünk a felvételire, és tenger jegyzet között birkóztunk néha, persze csak módjával, mert valaki mindig volt otthon. Világos, hogy szerettünk volna már közelebbről is megismerkedni, csak hát alkalom nem volt rá. Szerencsére kölcsönösen szimpatikusak voltunk az ősöknél, így nem volt akadálya annak, hogy a hét végére kölcsönkapjam a kocsit, és lemenjünk vele Krisztiék nyaralójába a Tisza – tóhoz. Ugye nem kell mondanom, milyen sokat vártam attól a szombat estétől?
A legnagyobb melegben értünk le úgy, hogy rohantunk a zuhany alá. Külön – külön, mert Kriszti adott egy puszit, és azt mondta, hogy előttünk az egész éjszaka, nem kell rohanni. Végül is igaza van, gondoltam, megelégedve egy kis előleggel, és elmentünk csavarogni a partra, aztán majd beülünk valahova vacsorázni, aztán majd...
Kéz a kézben bóklásztunk, nézegettük a ladikokat, vitorlásokat, álmodoztunk, és nagyon jó kedvünk volt. A hajók közt volt egy, amelyik olyan volt, mint hattyú a rút kiskacsák között. Vitorlás és motoros, légszekrényes, több kabinnal, csillogó – villogó.
– Látod? Tíz év múlva nekünk is ilyen lesz! – tudok én előrelátó lenni.
– De nem leszünk olyan hülyék, hogy ekkora pocsolyában áztassuk. Ilyen hajóval minimum az Adriára kell menni, vagy az Égei – tengerre. El tudod képzelni? – Kriszti nevetett.