Epizódok 4. rész - 1. fejezet

Húztam magamra a munkában, az utolsó három órás pihenőm kezdetekor a takaróm, 21 óra után. Rezgett a telóm.
– Büdös francba... – vettem ki a zsebemből. „Tibó” elszállt a haragom, ő az aki akár hajnalban is hívott bármikor ha eszébe jutottam.
– Szia Pötyi! Letojom mit csinálsz, csinálnál. Hétvégén tali!
– Neked is szia, kis köcsög! Ööööö péntek hajnal kettőkor végzek. Vezesd elő ráérjek e?
– Velencén a Bence hegyen házavató nálam?
– Tudod úúúúútálom.
– Csak hárman. Bözse már délben jön. – hallgattam, számoltam.
– Ok kora délután ott vagyok.
– Na csá, dolgozz. – már tette is le. Kérdések cikáztak az agyamban, de ő volt aki kiszámíthatatlan, rendszer, szabályok nélkül élt, lehet pont a szakmája precizsége miatt. Hova kell mennem, honnan tudja, hogy dolgozom? Tudtam aludnom kell.
Másnap délután felkelve a kávém szürcsölve idéztem fel a múltat. Bözse volt a kis unokák közül a legidősebb, majd 10 hónappal fiatalabb voltam én és 13 hónappal követett a legkisebb unoka Tibó. A nyarak nagy részét a rengeteg unoka a tatáéknál töltöttük. Egyre fogyatkoztunk végül hárman maradtunk. A rengeteg baromság még úgy is, hogy Tibó 25 hétre született és azonnal is kapott. Szerencsére él, virul. Tolókocsiban kezdte, bal keze könyöktől nehezen mozgott. Kisded évei rengeteg kisebb műtét, rehab, gyógytornával teltek. Szerencsére gondolkodásilag viszont szinte zseni volt. Országos matek versenyekre járt, közép suliban már nem talált legyőzőt. Mi hárman szoros kapcsolatban voltunk még egyetemi éveinkben is. Utána a munka a különböző lakhelyek a személyes találkákat nagyon korlátozta, egyre inkább elmaradt Bözsével, Tibó a világ végére utánam jött volna egy pusziért. Pörögtek az emlékek gyorsított filmként az agyamban. Hopp, 15 éves alig múltam... lelassúlt az emlékek pörgése. Az a nyári forró, száraz 1 hónap rányomta bélyegét legalábbis az én életem folytatására. Bözse három nappal később közvetlen a balcsiról jött. Be se állt a szája, mondta-mondta, mesélt. Mama párszor rá is szólt, csituljon, meg vegyen azé néha levegőt is. Ebéd után szokás szerint a kert végén kis patak melletti fűzfa alá kuckóztunk. Társasjáték, barkóba, kártya, de volt, hogy csak feküdtünk kussolva. Bözse folytatta a sztorizgatását, majd hirtelen jött az ötletével, felém fordulva.
– Engedjük szabadon melleinket, had simogassa a nap, nyaldossa a szellő.