A recepciós

Tikkasztó nyár eleji nap volt.
Ebben az évben is eljött a főiskolai csoportunk közös hétvégéje. Nem, nem „osztálytalálkozó”, sokkal inkább egy nagy, családi-baráti banzáj, evéssel, ivással, éjszakába nyúló ökörködéssel és ottalvással.
Általában a szombati közös ebéd volt a nyitány, legalább is azoknak, akik képesek voltak időben felkelni. Feleségemmel és a gyerekkel dél körül gördültünk be a Velencei-tó partján álló, régimódi hotel udvarára, ahol állt már néhány ismerős autó.
A hallba lépve megcsapott a retró-érzés, de nem volt vele baj. Épp végzett valaki előttünk a becsekkolással...
– Jó napot kívánok! Parancsoljanak... – fordult felénk begyakorolt kedvességgel a recepciós hölgy. Szemrevaló darab – futott át az agyamon. Az a se nem sovány, se nem kövér, pont guszta alakú, nagymellű háziasszony típus.
– Üdvözlöm! – válaszoltam és gyorsan a pulthoz léptem. Bemutatkoztam és tisztáztuk, hogy mi is a több szobát foglaló társasághoz tartozunk.
A formaságok után megkaptam a kulcsot, majd kivártam, hogy összeakadjon a tekintetünk... de mivel a lelkesedésem ellenére sem történt csoda, indultunk a szobánkba lepakolni.
Kellemesen telt a délután. Tettünk egy előszezoni sétát a tó partján, aztán kiültünk a szálloda hátsó, kerti teraszára és foglalkoztattuk a pincéreket. Fogytak a fröccsök és , a levegőt pedig megtöltöttük az ezerszer hallott, de mégis megunhatatlan sztorikkal. Olyan jól elvoltunk, hogy házon belül maradtunk vacsorázni is. Kaja után pedig sok piával befészkeltük magunkat egy nyugis, tetőtéri helyiségbe és felkészültünk a hajnalig tartó kártyázásra.
Már késő estére járt az idő, amikor egy nagyobb pauzát tartottunk. Néhány feleség és főleg a gyerekek elkezdtek kidőlni. Úgy döntöttem, hogy erre a hosszabb cigiszünetre, nem a fenti teraszra lépek ki, hanem lemegyek az udvarra. Komolyan mondom, semmi hátsó szándék nem volt a fejemben, még akkor sem, amikor a lépcsőn letrappolás után elhaladtam a sötétségbe borult recepció előtt. Szinte biztosra vettem, hogy az izgalmas nőszemély már rég otthon van... így szinte összerezzentem, amikor a haját igazgatva hirtelen előbukkant a recepció mögötti pihenőszobából.
– Áááh... helló... de megijedtem! Remélem nem voltam hangos! Még itt? – kérdeztem zavartan.
– Dehoogy, nem... és igen! Éjszakás vagyok. Na de ennyire ijesztő is?! – kérdezte hamiskásan. Erre mindketten felnevettünk.