Születésnap

Idegesen toporogtam az ajtaja előtt. Szinte hallottam, ahogy izzadt tenyerem szorításában ropognak a csokornyi rózsa szálai. A másik kezemben, ha nem egy zacskóba tettem volna a szépen becsomagolt ajándékdoboz és az üveg bor mellé, biztos megolvadt volna a bonbon, még a dobozán keresztül is. A szívem a torkomban dobogott, a lábaim pedig úgy remegtek, hogy ha dinamót kötnének rájuk, a keletkező energiával az egész várost el lehetne látni vagy egy napig.
Nem hiába szokták ezt a fiúk csinálni. Na nem mintha kevesebbre tartanám magam náluk. Sőt, sok lány, akikkel összehozott a sors, teljes bizonyossággal ki merték jelenteni, hogy a nyelvmunkám bármelyiküket megszégyenítené. Én pedig büszke is voltam erre. Most viszont, hogy ott álltam az ő ajtaja előtt, minden önbizalmam tovaszállt. A torkom kiszáradt, a szemeim kidülledtek, és minden egyes izmom megfeszült.
Tíz éve nem láttam őt. Tíz hosszú éve. Talán már meg sem ismer... Nem. Biztosan meg fog ismerni. Emiatt nem aggódtam. Nem mintha egy olyan felejthetetlen jelenség lennék, bár mi tagadás, az vagyok, de biztosan tudtam, hogy azok után, ami köztünk történt a középiskolában, akkor se felejtene el soha, ha élete végéig nem látna viszont. No nem kell rosszra gondolni. Nem történt közöttünk semmi olyan, amíg a padokat koptattuk, ami miatt szégyenkeznünk kellett volna. De mégis, volt köztünk valami.
Már akkor is tudtam, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi lány. Nem. Ez nem jó megfogalmazás. Természetesen nem voltam olyan, mint a többi lány, mivel senki sem olyan, mint a többiek, de nem is különböztem tőlük. Mindig is utáltam, ha nem tartottak lánynak csak azért, mert szívesebben meresztgettem a szemem a lányok zuhanyzójában, minthogy a fiúk öltözőjének a kulcslyukán leskelődjek.
Persze, összesúgtak a hátam mögött néha, és mutogattak rám „ott jön a leszbi” és hasonló megjegyzések kíséretében. Azt hitték, hogy nem hallom. De ez engem nem érdekelt. Én ettől voltam különleges. Az viszont mindig szíven ütött, ha kétségbe vonták, hogy lány lennék. Tény és való, utáltam a rózsaszín cuki kis kiegészítőket, és ha nem volt feltétlenül muszáj, nem vettem fel se szoknyát, se magas sarkút. Jobban kedveltem a farmert tornacipővel. De attól lány egy lány, hogy szoknyát és magas sarkút hord? Akkor már a mai nők kilencven százalékát ki lehetne zárni ebből a körből, a férfiaknak meg egy jelentős részét ki lehetne kiáltani melegnek, amiért ilyen... nem is tudom minek nevezzem egyénekkel szűrik össze a levet.