Remény

Napjainkban:
Stairway to Heaven, közli velem a tábla a lépcső alján, akit régi jó ismerősként köszöntök és elindulok fel, az egyik legcsodálatosabb helyre a szigeten a The Tet Paul Nature Trail-re, azaz a Tet Paul tanösvényre. Ahogy az ember felfelé halad, megismerheti a sziget növényzetét és egyre szebb kilátás nyílik az alatta elterülő tájra. Az ösvény legmagasabb pontjáról kiváló a kilátás a Gros és a Petit Piton hegycsúcsokra, amik szintén remek túrázási lehetőséget biztosítanak a túrázásra vágyó kalandoroknak. Tudom, mert már jártam mindkét hegyen. A cakkos cápafogakként égbe meredő ikerhegyek olyanok, mint egy vulkanikus dugó, ugyanis akkor keletkeztek, mikor a vulkánokból kifolyó láva már a távozáskor lehűlt, összegyűlve és csúcsot képezve a vulkán tetején. Bár a Gros Piton magasabb, mint a Petit Piton, megmászása mégis könnyebb. Vannak helyi utazási irodák, amik hatórás túrákat kínál az olyan érdeklődőknek, akik nem félnek letérni a kitaposott útról. Vulkanikus sziklába vájt lépcsők, függőhidak, megbabonázó mélységek és az út végén egy jól megérdemelt jéghideg Piton sör, ezt kínálják az ikerhegyek. De most én nem oda tartok, csak fel a tanösvény tetejére. Mert emlékezni akarok. Emlékezni egy gyönyörű lányra. A lányra, akit az életemnél is jobban szerettem. A lányra, aki itt hagyott.
Igen. Pontosan itt álltunk és közölte velem, hogy haza megy az esti géppel és soha többé nem találkozhatunk! Azt nem mondta el miért, csak hogy a sors másik utat szánt neki. Kértem, könyörögtem, de hajthatatlan volt. Álltam a fa korlátnál és néztem, ahogy elsétál a lépcsők irányába, majd eltűnik a szemem elől. Ekkor láttam életemben utoljára. Búcsúzáskor elkérte ugyan a címemet, azzal, hogy majd írni fog, de soha nem írt. Soha.
Ránéztem az órámra, helyi idő szerint délután kettő óra múlt, tizenkettő perccel. Elővettem a zsebemből az összegyűrt és agyon olvasott levelet és sokadszorra is elolvastam a rajta lévő rövid szöveget.
– Emlékszel arra a helyre, ahol egyedül maradtál? Ha igen, légy ott a születésnapodon, pontban délután kettőkor. Várd a Reményt!
Az angol nyelven íródott levél eléggé zavaros volt és lehet, hogy valami rossz tréfa, mert elmúlt kettő és senki nem jött ide hozzám. Eltettem a levelet, utoljára még körbe néztem, majd elmormoltam magamnak egy „Boldog Születés napot” – ot és elindultam a lépcsők irányába, de attól, amit láttam a földbe gyökerezett a lábam.
Ott állt Ő.