Esetem a nyári lánnyal

Valaha, az emlékek homályába vesző időkben, én is voltam fiatal. Nekem is felállt a farkam, ha kellett, ha nem. Ma már inkább csak kellene. No de félre a panasszal, búval, adózzunk a daliás idők emlékének.

Egyik, talán legemlékezetesebb szerelmi élményem a második volt. Javában dúlt a nyár de zsebemben, pénz helyett csupán frissen szerzett technikusi oklevelem lapult. Ezért ahogy lehetett elmentem dolgozni, úgy gondoltam, hogy első fizetésemből futja majd egy rövid utószezoni nyaralásra. Egy nagy tervező intézethez vezetett a sors (vagy a szocializmus káderpolitikája), ahol nem nagyon tudtak velem mit kezdeni.
Napokig – ha nem keresztrejtvényt fejtettem – a régi épületekből összevágott irodaház zegzugait jártam be, volt iskolatársakat keresve. Az egyik reggelen, éppen a büfében zsákmányolt sóskifliket pusztítottam, némi zacskós kakaóval, amikor is bejött a nyári lány. Szó nélkül. Magával vonszolt egy létrát, majd felmászott rá, valamit keresve a felső polcokon. Elég blazírt pofa vagyok, de erre letettem az utolsó kifli csücsköt a kezemből. Ugyanis volt rajta bugyi. A piros, övméretet alig meghaladó miniszoknya ezt nem tette kérdésessé. Kicsit illegette a popsiját, majd leszállva a létráról, azt szó nélkül kivonszolta.
Úgy gondolom ezúttal okkal állt fel.

A nyári lány vékony volt és szeplős. Mérhetetlenül. De nagyon jól ment rövidre vágott izzó vörös hajához és piciny melleihez. Az a fajta volt, aki állandóan nyüzsög, tesz – vesz, és ha megállásra belehal mint a cápa. Nem . Időnként beviharzott a szobába, ahol én asztalomnál ülve végeztem a semmit, csinált valami fontosat, majd kiviharzott. Most éppen a két viharzás között, derékig hajolva csinálta a fontosat. Persze pont felém hajolva.
Az akkori csúcsdivat a twisztpulóver hordását írta elő a magára valamit is adók számára. Hát rajta nem volt melltartó. A twisztpulóver ezt nem tette kérdésessé. Piciny melleit hosszasan szemlélhettem, mert sokáig tartott a fontos tevékenység. De nem tudta egyedül befejezni. Fel – nézett, és látván, hogy mereven bámulom merev bimbóit, mosolyogva megkérdezte, hogy segítek – e?
Segítettem. Miközben a fontos dolog felét már én csináltam, nem hagytam fel a bimbóbámulással. Mert a beláthatásra továbbra is vigyázott.
Nagy sokára befejeztük a közös fontoskodást, megkérdezte:
Tetszik?
Igen! – válaszoltam, és ennyiben is maradtunk.