Öcsémmel 6. rész

A meglepetéstől mindhárman kővé dermedtünk egy percre.
Leghamarabb Zoli eszmélt fel.
– Szia anya! – bólintott, és közben magára kapta nadrágját.
Én is felkaptam két ruhadarabomat és felállva nyújtottam a kezemet:
– Ööö... Jó napot kívánok! Horváth Fruzsina vagyok!
– Jó napot! Korponai Zsoltné, Anna.
Abszolút nem látszott rajta zavar, vagy nagyon jól palástolta.
– Fiam igazán szólhattál volna a barátnődről, leginkább a szobádba mehettetek volna! – A hangja határozott volt és meg sem rezdült amig Zolihoz beszélt, de rám nézett és éreztem a tekintetéből, hogy mindennel tisztában van.
– Öööööö ehhhh – kezdte Zoli. – Tudod ő nem a barátnőm csak... – itt megakadt, nem is tudott mondani mást.
– Akkor mi most felmegyünk! – megragadtam Zoli kezét és tétovázás nélkül felvezettem a szobájába. Ott lerogyott az ágyra és kétségbe esetten nézett rám. Először én sem tudtam mit mondjak, de végül megtaláltam a hangomat. Persze nem volt szándékomban Zoli orrára kötni a parkban történteket.
– Remélem most már meg vagy elégedve. Számíthatok, számíthatunk rá, hogy békén hagysz bennünket?
– Tudod Fruzsi, én megértem, hogy szeretitek egymást, de te is érts meg engem!
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy én is szeretlek téged!! – Szakadt ki belőle a vallomás újra. – Nem lehetne, hogy...
– Mi? – Kezdett rossz érzés hatalmába keríteni. – Mire gondolsz?
– Hát... arra, hogy nem lehetne továbbra is így, hármasban?
Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra elgondolkodtam a lehetőségen, de rögtön tisztában voltam vele, hogy erről szó sem lehet.
– Figyelj Zoli! Te egy nagyon kedves fiú vagy, szép nagy farokkal megáldva, de meg kell értened, hogy én nem szeretlek, mert az én szerelmem Péter!
Teljesen összeomlott ezt hallván. Szinte láttam ahogy összeroskadt. Nem is akartam tovább fokozni a szenvedését, felkaptam a telefonom és leszaladtam a lépcsőn, hogy hazamehessek. Csak egy dolgot felejtettem el, azt, hogy anyuka is itt van. Nagyon is ott volt! A lépcsővel szemben ült, láthatóan engem várt, a szeme villámokat szórt.
– Fruzsi!! – Ostorként csapott a hangja. Azonnal lecövekeltem.
– Igen?
– Azt, hogy a bolond fiam szerelmes beléd, azt eltűröm, és remélem majd megjön az esze... De az, hogy a parkban kitárulkozol, majd ide jössz hozzá azt nem tudom elfogadni!
– Értem Anna néni, de Zoli...
– Mi az, hogy Anna néni?? – Kiáltott rám.