Túl nagy a kísértés 1. rész

A szüleim válása után anyukám úgy döntött, elég volt a fővárosból, költözzünk inkább egy kisebb vidéki városba. Nem is lett volna ezzel különösebb gondom, ha nem éppen a gimnázium 3. évét kezdtem volna szeptemberben. A 10-es tanévzáró után terveztük a költözködést, hogy ne hiányozzak a suliból. Anya már kifizetett egy szerinte „pofás kis házat”, amit én még nem is láttam, viszont ő már fel is újíttatta, mire a sulinak vége volt.
Nem éltünk rosszul, a szüleim sem veszekedtek, csak valahogy kimértek voltak egymással, mintha két idegen lettek volna. Apa egy multicégnél volt igazgató, anya pedig főkönyvelő volt ugyanott. Talán nem tett jót nekik, hogy ugyanott dolgoztak. Pedig még emlékszem, amikor apa nem tudott úgy elmenni anya mellett, hogy ne paskolta volna meg a fenekét, vagy anya ne adott volna csókot apának reggeli kávézásuk közben. Aztán ezek a dolgok egyszer csak megszűntek, és a rideg távolságtartás maradt. Na és persze ki az egésznek az elszenvedője? Persze, hogy én. Sírva búcsúzkodtam a legjobb barátnőmtől, Mónitól, akivel szentül megígértük egymásnak, hogy telefonálunk, írunk messengeren, skypolunk, és mindenféle, fajta formában tartjuk a kapcsolatot.
Ugyanezeket az ígéreteket tettük apával is egymásnak az indulás napján, csak ő még azt is megígérte, hogy meglátogat, ahogy csak ideje engedi, vagy én is jöhetek bármikor nyugodtan Pestre, hozzá sem nyúl a szobámhoz. Mivel már elmúltam 16 is, nem ragaszkodtak a szüleim a kötelező láthatáshoz, abban egyeztek meg, megoldjuk kinek hogyan jó.
Másfél órát autóztunk anyával, és útközben részletesen elmagyarázta, hogy milyen szerencse, hogy az új városunkban van egy szuper gimnázium, és már meg is beszélte az igazgatóval a felvételemet. Mivel jó tanuló vagyok, nincs szükség különbözeti vizsgára sem, kezdhetem a 11. osztályt szeptemberben. Majd szerzek új barátokat, meg majd meglátogathat a Móni is, blablabla. Egy idő után már egyáltalán nem figyeltem a mondandójára, mert eljutott a tudatomig, hogy bizony senkit sem fogok ismerni az új sulimban. Meg úgy egyáltalán az egész városban. Én leszek az új lány, akit mindenki megbámul, mindenki kibeszél.
Nagy búsongásomban észre sem vettem, hogy közben anya bekanyarodott egy felhajtóra és leállította az autót.
– Megérkeztünk. – jelentette be.