Tűz és eső

A patakokban záporozó eső két rohama között is folyton csepegett mindenről a nedvesség, hol erősebben, hol gyengébben, de megállíthatatlanul már napok óta. Szürke fellegek, szürke színek odakinn, borzongós félhomályok a folyosón és a termekben.
Dena automatikusan odaintett a két tisztelgő kadétnak, de igazából nem is látta őket, ahogy tempós lépteivel elhúzott mellettük. Befordult a következő sarkon, hogy átvágjon a könyvtár előtti üresen tátongó csarnokon. Léptei zaját elnyelte a puha szőnyeg, amint haladtában szórakozottan egy futó pillantást vetett a csarnok hatalmas ablakain át a szürke ködbe és párába burkolózó park felé. Már majdnem a terem túloldalán járt, amikor meglassúdott lépte, s végül tétován megállt. Lábaival együtt gondolatai is megtorpantak, összekuszálódtak. Hiába próbálta felvenni a fonalat újra; még derengett valami két rossz gép meg egy újonc az előbbiekből, de már nem tudta, mit akart velük.
Valami halványan motoszkált benne az ablakkal kapcsolatban... Hogy valamit meg akart nézni jobban az ablaknál. Bamba arckifejezéssel, tétován odafordult.

Ablak... eső... szürkeség.
A világosabb szürke előtt, valami sötétebb szürke. Egy alak. A széles ablakpárkányon ül, még a lábait is felhúzta rá, a térdben behajlított lába alatti háromszögben világít az ablakon túli fény halványabb szürkesége. Keze átkulcsolja a térdét, fejét nekitámasztja a hideg ablaküvegnek. Kifelé néz mozdulatlanul.
Nagyon csöndes. Szinte észrevehetetlenül beleolvad a környezetébe. Nincs is itt tán, csak káprázat a teste árnyéka. A szürke félhomály optikai illúziója, nem más.
Dena közelebb lépett, hogy meggyőződjön róla, tényleg ott van. Pár lépés után már látta a ruhája tompa színeit. Már látta az arcát is. Egy nő volt. Egy nagyon kicsi, vékony nő. Már nem fiatal, de nem is öreg. Ismerős volt Denának. Látta már valahol. Nem itt... nem most... Régen, nagyon régen.

Aztán az idő megállt, pillanata nehéz csomóvá sűrűsödött, gombóccá vált Dena torkában. A szürke fényű világ elfolyósodott szemei előtt, megremegett a képe, álomszerűvé vált, csak az a gombóc fojtotta egyre jobban. Próbált nyelni, de képtelen volt rá. Megértette, hogy csak egy módon szabadulhat tőle; ha az alatta feszülő szó feltör a torkából.
– Kisegér...
Alig – hang volt, de végre megint kapott levegőt. A lány meg se rezzent először, nem is hallhatta, inkább csak megérezte a férfi jelenlétét. Elfordította tekintetét az ablakról és réveteg szemmel ránézett. Látszott a szemén, hogy csak néz, de látni még nem látja. Aztán megcsillant a felismerés a tekintetében, éjfekete szemében kigyúltak a csillagok. Szája kissé elnyílt, mozdult valami mosoly árnyéka felé.
– Dena... – lehelte, és mintha láthatatlan intenzív sugarakat kezdett volna kibocsátani magából. Örömszikrákat, testet – lelket puha takaróba burkoló melegséget, összetartozást...
Egyszerre mozdultak meg egymás felé . A lány köréje fonta karját, fejét mellkasára hajtotta, arcát odaszorította hozzá, és úgy sóhajtott fel, mint aki hosszú – hosszú útról végre hazatalált. És Dena is úgy érezte, mintha visszazuhant volna valahová állapotába, az anyai ölelés puhaságával volt hasonlatos az érzés.
Nem tudtak szólni. Nem is kellett – érezték ezt. Érezték és értették egymást. Szavak nélkül, csupán lélegzésük mélységével és ritmusával, szívdobogásukkal mondták el egymásnak, hogy milyen érzés a magány hidegében megtalálni egymást két, valaha eggyé tartozónak.
Kisegér felnézett rá, megérintette az arcát. A szemében szikrázó csillagok örömtáncot jártak, mosolyuk elmélyült, ahogy elmerültek egymás tekintetében.

---

A forró gyümölcstea íze még ott bizsergett a szájában, a nyelvén. Fejét az ágy mögötti falnak döntve figyelte az apró kezeket, ahogy tálcára pakolták a porcelán csészécskéket, miközben Kisegér sűrűn felpillantva rá elfoglaltsága közben befejezte a történetet. Dena mosolyogva hallgatta. A pár óra alatt, amióta csak együtt voltak, szinte egyszer sem hervadt le róla ez a mosoly, ahogy a lány arcáról sem. Talán csak akkor, amikor elszorult szívvel hallgatta a lány élettörténetének szomorúbb részeit, vagy amikor ő beszélt a vele történt fájdalmas dolgokról.
De mostanra már túl voltak ezen is. Csend telepedett közéjük, nyugodt, de várakozó. Mert valami készült a csendben. De hát ez olyan természetes is volt, mint ahogy kibontja szirmait a virág, ha eláll az eső, és kisüt a nap. Külön élvezet volt, hogy nem kellett félni a másik reakciójától – az csak elfogadás és ugyanolyan vágy lehetett.
Kisegér odaült mellé az ágy szélére, és két kezébe fogta Dena balját. Nem szólt, csak nézte, és ujjaival cirógatni kezdte. Aztán mosolyogva felnézett rá. Megint elmerültek egymás szemében. Dena ujjai is útra indultak, játékosan kerülgették egymást a lányéival, körbetáncoltak, simogattak, megérintettek. Összekulcsolódtak majd újra szétváltak, hogy új kört kezdjenek. Tán percekig is tartott ez a játék, és közben az izgalom lassan, fokozatosan megnőtt bensőjükben. Aztán amikor a nyomás már feszítővé vált, Dena odahúzta magához a lányt, tenyerével átfogta fejét, ujjai belemélyedtek a fekete fürtökbe, míg a szájuk összeforrt.
Emlékezett rá, ajka idegvégződéseiben ott lapult az első csók emléke. Emlékezett, mennyire szomjazott akkor arra a csókra. Most megint úgy érezte, mintha iszonyú szárazság gyötörné, és csak az a puha, nedves száj hozhatott enyhülést. De ahogy Egérke hozzásimult, egyre erősebben belekapaszkodott, egyre szenvedélyesebben tapasztotta ajkait rá, megértette, hogy már nem azt a félénk kislányt tartja a karjaiban, hanem egy érett nőt, aki szégyen és gátlás nélkül készül megülni vele az öröm és a ünnepét. De hát már ő sem volt az a tapasztalatlan, zavart fiú. Mégis meglepte ez a nyílt odaadás, ilyet még nem tapasztalt senki mástól. Igaz, még senki más nem is élt ennyire benne a lelkében.
Olvadt róluk a ruha, ahogy csókolózás közben lesimogatták egymásról és magukról, hogy minél hamarabb bőrükkel érezzék a másik bőrét. És az érzés, ahogy a maguk természetességében simultak már egymáshoz, lobogó lángokká változtatta bennük az éledő tüzet. Előbb csak belülről érezték az izgalom – és kívánás – lángok forróságát, aztán már a bőrük is ezt sugározta a másik felé, s végül már a levegőt is ettől a hőtől érezték vibrálni maguk körül. Kicsiny izzadtságcseppek ütköztek ki rajtuk és elkeveredtek a nedvességgel, amit a szájuk hagyott egymás testén, miközben a kezük után azzal is feltérképezték a bőr alatt megbúvó izmokat, a puha párnácskákat, az érintések nyomán villámok szikrázásához hasonlatos érzést kiváltó pontokat.
Kisegér a bizonytalanság, a tétovaság legcsekélyebb jele nélkül hajolt bele az ölébe, haja a combjait cirógatta, és olyan végtelen természetességgel vette őt a szájába, mintha csak a saját ujjáról akarna lenyalni valami finom édességet. És úgy is ízlelgette, kóstolgatta a bizsergő tagot, mintha a világ legízletesebb dolga volna. Denának nem is volt kétsége afelől, hogy tényleg annak is érzi. Akarta volna simogatni, érinteni, adni valamit vissza abból a gyönyörből, amit épp kapott, de lélegezni is alig tudott. Remegés kezdődött benne, robbanással fenyegetett a feszültség, azzal vezette le, hogy elkapta a lány fejét, és hirtelen fel és magára rántotta az egész pici testet. Összeszorított szájjal nyomta vissza magába, ami elő akart törni, és pár pillanat múltán érezte, hogy a készülő áradat még visszavonul. De már nem sokáig... Nem is habozott hát, a puha, édes test fölé emelkedett, amely segítőkészen mozdult, hogy kényelmesen feküdhessen bele karja és combjai ölelésébe. Megcsókolta újra, egyre mélyebben, egyre szenvedélyesebben nyomult a nyelvével a szájába, párhuzamosan azzal, ahogy az öle is egyre jobban süllyedt lejjebb és beljebb, és még, és még beljebb abba a forró, lágy és síkos, élő és lüktető, és mozduló falú résbe. Mindig ezt az első belemerülést érezte a legteljesebb beteljesülés pillanatának. Amikor megérzi, hogy testét egy másik test veszi körül, fogadja magába. Mindig meg kellett állnia egy pillanatra, hogy átélje és átérezze ezt teljességében. Aztán az ajka levált a lány szájáról, hogy a nyaka hajlatában pihenjen meg. És meghallotta, kihallotta a lélegzéséből, megérezte a nyakában doboló ér ütéséből, hogy Kisegér ettől az egy mozdulattól is felkerült valami olyan magaslatba, ahonnan már csak pillanatok kérdése a csúcs elérése. És tényleg nem kellett más, csak pár izzó pillanat, pár lázas mozdulat, hogy hangosan kapkodóvá váljon a lélegzése. Aztán megremegett, megfeszült, torkából kis nyöszörgés tört ki és... és olyan vadul megrázkódott az öle, hogy a férfiból megállíthatatlanul kirobbant az áradat. Levegő után kapott, olyan hirtelen történt. Sosem élt még át ennyire közös élményt. Szinte tökéletesen szinkronban rándultak össze akaratlanul újra és újra.
Percekig tartott, mire lélegzetük visszatért a rendes ritmusba, de szólni vagy mozdulni egyikükben sem maradt erő. Feneketlenül mély kúthoz hasonlatos alvásba süllyedtek el, anélkül, hogy centire is eltávolodtak volna egymástól.

Nem jutott el hozzájuk a hang, ahogy az ablakon túli sűrű esőt hangosan dobolva vágta a szél a párkányra.