Életem pillanatai

Annó... barátnőim sokszor tréfálkoztak azon, hogy engem még sosem láttak egy pasi miatt sem sírni és ez valóban így van. Nem is tudok felmutatni túl sok kapcsolatot az életemből ami ilyen kimenetelű lett volna. De engem ez cseppet sem zavart. A pasik akikkel végül egy párt alkottam, minden esetben szerettem és tiszteltem, ahogyan ők is szerettek és tiszteltek engem. Amikor pedig véget ért a románc, higgadtan és méltósággal tudtunk búcsút inteni egymásnak.
Soha nem is értettem mi az a nagy dráma, ami a párok közt zajlik. Egészen mostanáig, amikor tudatosult bennem, hogy eddig – bár szerettem az exeimet--sosem éreztem igazi szerelmet. Éreztem, izgalmat, vágyat, örömet, de azt az édes-keserű érzést, ami most mar belém, azt még soha. Egyszerre kívánom a közelségedet és rettegek tőled. De kezdem az elején.
/Merengés ami 14 évre nyúlik vissza... /
Pár nappal ez előtt odahoztak hozzám, bemutattak neked, téged kellene betanítanom, megmutatnom mi lesz a feladatod. Szerettem új emberekkel foglalkozni. Épp elfoglalt voltam és nem néztem rád csak a felettesemnek válaszolgattam, oké rendben, pillanat... kis türelmet kérek és rád figyelek mondatokkal kísérve, fejeztem be épp a teendőimet. Szegény... a góré meg csak otthagyott rám... Nem tudom mit gondolhattál...
Aztán rád pillantottam, és belevesztem a mosolyodba, először azt sem tudtam mit mondjak, aztán neked köszönhetően gördülékennyé vált a munka kapcsolatunk, elválaszthatatlanok lettünk, minden szabad percünket próbáltuk együtt tölteni. Rájöttem bár kapcsolatban éltünk mindketten, hogy vonzódom hozzád. Hogy már nem elég a jó, kollegiális, baráti viszony, többet szeretnék tőled. Valami magánéleti probléma miatt feszült voltam, te humorral oldottá tettél. Vágytam rád, elképzeltem mi lenne ha megcsókolnál, epekedtem, de nem hittem el hogy kellenék neked. Nem gondoltam azt hogy a vonzalom kölcsönös, soha nem adtál jelet. És akkor fordult egyet a világ, elcsattant az első csókunk, általad kezdeményezve. Kapkodtam a levegőt hozzád préselődtem, mindened akartam, csak azt éreztem kevés több kell... Olyan mintha eddig nem is éltem volna, mintha az érzékszerveimen valami műanyag bevonat lett volna, de most minden tűpontossá vált. Élessé és veszélyessé!
Nem tudtam mit kezdjek ezekkel az érzésekkel, csak azt ha nem kaphatlak meg ha nem kóstolhatlak, érezhetlek, ízlelhetlek, érinthetlek belepusztulok. Soha nem vágytam így senki csókjára... senki közelségére... Persze mindent csak titokban..