Facebookon kezdődött 2. rész

Fogságban

Mikor magamhoz tértem egy valamilyen szőrméből készült takarón feküdtem hanyatt. Fájt a fejem, viszketett az orrom. Próbáltam megvakarni, de a kezem nem tudtam mozdítani. Fejem fölött két oldalt volt kikötözve. Lábaim mozdításakor szintén rá kellett jönnöm, hogy azt is kikötözték enyhe terpeszben. Kinyitottam a szemem, de semmit se láttam. Távolban egy apró gyenge fényforrás körül is csak egy asztal és egy ember árnyéka volt kivehető. Szemem lassan hozzászokott a gyér világításhoz, így fejem egyik oldalra fordítva egy terem oldalát láthattam. Talán terméskőből volt kirakva a fala. Másik oldalamon – nem túl messze tőlem – hasonló testhelyzetben feküdt valaki. Borítékolható volt, hogy őt is kikötözték. Halkan nyöszörgött, de mozogni, testhelyzetet váltani láthatólag ő sem tudott. Enyhén langyos szellő simogatta bőrömet. Ekkor tudatosult bennem hogy teljesen meztelen vagyok. Szólni próbáltam, hogy pisilnem kéne, de csak valami krákogás lett belőle. Úgy a harmadik nekifutásra halkan csak sikerült kimondanom. Nem bíztam benne ugyan, hogy bárki meghallhatja, de hátha. Az asztalnál ekkor felállt az a valaki és hozzám sétált. Legalább húsz lépésnyire volt vagy többre. Közelebb érve se lettem okosabb kilétét illetően mindaddig, míg meg nem szólalt.
– Na végre. Hát felébredtél végre.
– Csaba?
– Ki más lenne? Remélem emlékszel mindenre, mert ha nem akkor kereshetek másvalakit a helyedre.
Nem kérdeztem semmit. Eszembe villant minden előzmény.
– Mit akarsz tenni velem? Miért tartasz fogva?
– Nem fogság ez kicsim – mondta majdnem kedvesen – a vendégem vagy és rajtad múlik jól érzed e majd magad vagy kínlódni fogsz.
– Pisilnem kell. – ismételtem meg a kérésem.
– A terem közepén van egy lefolyó, oda vezetlek és ott elvégezheted a dolgod. De innentől kezdve nem beszélhetsz, csak ha kérdezlek.
– Miért csinálod ezt?
Erre visszakézből kaptam egy pofont.
– Nem kérdeztelek.
A pofon nem igazán fájt, nem volt nagy, de igencsak meglepődtem. Eddigi életem során nem sokszor ütöttek meg. Lazított köteleimen és oda vezetett a lefolyóhoz ahogy ő nevezte.
– Úgy nem megy ha néznek. – mondtam neki.
– Pedig egy ideig hozzá kell szoknod szívem mert itt neked csak ez lesz.