Furcsa házasság

– Váljunk el. – mondta a nő a férfinak. Amikor elindult otthonról még feltett szándéka volt, hogy kérdőre vonja a férfit, mikor és hogyan házasodtak meg és egyáltalán, hogyan vehette rá egy számára teljesen idegen férfi ilyen fontos döntésre. Ami a legjobban zavarta, hogy semmire nem emlékezett az esküvőről. Abszolút semmire. Most viszont ahogy meglátta a "férjét" alig bírta kinyögni e szavakat is. A férfit akit valami barkácsolás közben ért, rövid nadrágban fedetlen felsőtesttel, izmos, de nem túl kidagadó izmokkal. Nem is tetszettek neki azok a proteintől felgyúrt izmú pasik, akik nagyon is el voltak telve önnön szépségükkel. Kicsit meg is izzadt miközben dolgozott és most ahogy a munkát miatta megszakítva ránézett a nő teljesen elolvadt. Érezte ahogy elakad majd felgyorsul a légzése a szíve majd kiugrott a helyéről és lepkék kezdtek repdesni a hasa táján. Alul pedig már tocsogott a nedvességtől. Mindettől zavarba jött. Nem tett rá eddig emlékezete szerint egyetlen férfi látványa se ilyen hatást. Biztos attól van – gondolta – hogy most először gondol rá úgy, mintha tényleg a férje volna.
– Hova ez a nagy kapkodás drágám? – kérdezte a férfi, abbahagyva munkáját és mereven nézte a nőt. – Még a nevedet se tudom és azt hiszem a nászéjszakánk is hátravan még. Én legalábbis nem emlékszem rá, pedig biztosan nem felejtettem volna el soha.
A lányt a nászéjszaka említésére újra izgalomhullám kerítette hatalmába. Mi van velem? – gondolta magában – így soha nem jutok a végére. De már abban se volt biztos, hogy akar e messzebbre kerülni a férfitól vagy inkább még közelebb szeretné érezni magához.
– Mi az hogy drágám?
– Te mondtad, válni akarsz. Felteszem ezek szerint házasok vagyunk és a házasok között nem ritka az ilyen szóhasználat. Talán más intimebb dolgok is megengedhetőek.
A nő egy lépést önkéntelenül is hátralépett e szavak hallatán. Aztán mintha valami húzná vissza őt, újra előre egyet amivel a férfi mosolyát váltotta ki. De milyen mosolyt! Ettől aztán minden lánynak pajzán gondolatai támadnának. Próbált erőt venni magán, ehelyett megszédült. A férfi odaugrott, gyengéden átkarolva egy fotelhez vezette a lányt és óvatosan, mint valami becses kincset, szinte belehelyezte a fotelbe. A nő észre se vette, mikor és honnan, de a pasi kezében egy hideg gyümölcslével teli pohárral állt mellette és aggódva tekintett rá. Nemcsak aggódás, vélte a lány, ez felfal a szemével! Képzelődöm. Döntötte el végül. Hiszen most lát először.
– Azt hiszem elölről kéne kezdenünk kedves. Mondjuk így: Szia, engem Köteles Tamásnak hívnak és tudomásomra jutott, hogy egy gyönyörű nő el akar tőlem válni, miközben én azt se tudtam, hogy feleségem van.
– Bocsánat. Szabó Tamara vagyok és azért akarok elválni, mert megkérték a kezem, de így nem tud elvenni feleségül a srácom. De talán hiba volt idejönnöm. Megyek is. Ha nincs ellenvetésed majd az ügyvédem intézi a papírokat. – azzal felállt és indulni akart.
– Miért jöttél hozzám feleségül?
– Nem is tudtam róla tegnapig. Be kellett jelenteni az illetékes hivatalban a házassági szándékunkat és ott közölték, hogy nem tehetem ameddig el nem válok tőled. De te mivel vettél rá, hogy hozzád menjek?
– Hol jár az eszed szépségem? Előbb azzal kezdtem, hogy nem tudtam rólad és a nászéjszakánkról sem.
– Miért éppen a nászéjszaka jut az eszedbe a házasságról?
– Bocs, elfelejtettem, hogy ti nők csak egy szerződésnek tekintitek azt.
– Micsoda?! Nem!
– Hogy hívják a vőlegényed?
– Rolinak.
– És szereted Rolandot? De őszintén!
– Micsoda pimaszság! Persze, hogy szeretem. Hogy kérdezhetsz ilyet? Na meg mellette meglesz az anyagi biztonságom is nem úgy mint itt lenne. – csúszott ki a nő száján meggondolatlanul, körbemutatva a poros, bár rendezett és jól felszerelt műhelyben. – Te mennyit keresel ezzel itt?
– Igazad van, keveset. És nekem is igazam volt amit az előbb mondtam a nők házasságról alkotott nézeteivel kapcsolatban. Így természetesen beleegyezem a válásba. Bár a nászéjszakára azért kíváncsi lettem volna.
– Rendben, akkor az ügyvédnek nem lesz nehéz dolga. De hogy lehet az, hogy egyikünk se emlékszik arra a napra? Pedig még fotók is készültek róla és mindenki emlékszik rá csak mi nem?! – azzal előkapta a mobilját és mutatott pár képet.
– Szép pár, de ezek nem mi vagyunk.
– Ne már. A fotón nagyon is úgy nézel ki mint most élőben.
– Először is, most lengébb az öltözetem. Másodszor: nézz meg jobban és feltűnhetnek a különbségek. Na meg egyikünk arca se látszik rendesen egyik képen sem. A nő, bár nagyon jó alakú, fátyolban van mindig. Bárkik lehetnek rajta, nem mi vagyunk.
Tamara ránézett Tamásra és rajta is felejtette a tekintetét. Tamás nyugodtan tűrte a mustrát egy ideig, majd így szólt:
– Ha kinézelődted magad és mindent megbeszéltünk, akkor talán folytatnám is amit elkezdtem. Ezt itt. – mutatott egy faragványra.
– Persze. Megyek is. És ne haragudj. Azt hittem valamivel rávettél a házasságra. Azt hittem, hogy tudsz róla...
– Szívem, ha rávettelek volna, akkor biztos lehetsz benne, hogy onnantól egy ágyban aludtunk volna mostanáig és nem felejthettük volna el a nászéjszakát sem.
Tamara elpirult a gondolatra. – Mi az, hogy nem hajlandó aláírni a válóperes papírokat? Nekem azt mondta, ok lesz úgy.
– Pedig egyszerűen nemet mondott. – mondta Linda az ügyvédnő. – Azt hiszem újra kéne vele beszélned, mert engem nem hajlandó fogadni sem. Csakis veled akar tárgyalni. Valami új fejleményt említett vagy ilyesmit, de számomra eléggé zavarosnak tűnt. Képekről is beszélt, ha jól emlékszem.
– Próbáltam elérni telefonon és mindenhogy amit ismerek róla, de annyira rejtélyes és sehol nem sikerült vele kapcsolatot teremtenem.
– Drágám, próbáltad személyesen is?
– Jajj, nem. Amikor először találkoztunk... – itt megálltam.
– Na mi volt akkor? – kérdezte Linda mosolyogva.
Biztos észrevett rajtam valamit. És igen. Zavarban voltam ahogy visszaemlékeztem. Én se értettem miért, de így volt. Ami a legfurcsább volt az egészben az az, hogy Rolira ezt követően alig gondoltam, viszont Ő sokszor eszembe jutott. Túlságosan is sokszor. Ezt se értettem. Talán ezért is gondoltam úgy, hogy nem akarom látni többet. Menekültem?! Lehet. De jobb lesz ez így mindenkinek. Őt úgyis csak zavarom. Amilyen pimasz hangnemet használt a találkozónkon, abból ez jött le nekem.
– Semmi.
– Sajnos azonban muszáj lesz az a személyes randi vele ha tényleg akarod Rolanddal a házasságot.
– Mi? Hogyhogy randi?
– Bocs, csak véletlen szóhasználat volt. – mondta nevetve Linda. – Szia Tamás.
– Szia drága.
– Múltkor azt mondtad, hogy elválsz. Linda viszont azt, hogy nem akarsz. Miért? – kérdeztem egyből, mikor másnap elmentem hozzá személyesen. Erre leginkább az vitt rá, hogy rájöjjek miért is leszek egy vadidegen pasitól annyira zavart és szétszórt és miért jut eszembe olyan sokszor a szája, a válla, az arca... Na szóval, minden pillanat amiben részem volt vele együtt kettesben. De most rá kellett jönnöm, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolásához cseppet sem jutottam közelebb. Most nem munkásruhában volt és nem félmeztelen, hanem egyszerű szürke edzőruciban. De ettől se lett kevésbé dögös. Rajta is felejtettem a szemem a száján a válaszára várva, de közben nem tudtam válaszolt e vagy sem, mert teljesen más érzések kerítettek hatalmukba. Arra riadtam, hogy mozog az a gyönyörű ajak. Mi?! Dehogy gyönyörű. Hogy jut ilyesmi az eszembe?! Hiszen én Rolit szeretem, utána kéne vágyódnom. Közben persze elmulasztottam mit is mondott.
– Mit mondtál? – kérdeztem bárgyún.
– Azt, hogy ha nem tudnám, hogy mást szeretsz most megcsókoltalak volna attól a pillantásodtól amit kaptam.
Hátraléptem egyet. Túl közelinek éreztem. Áradt belőle a hő felém. Vagy ezt én gerjesztem? Már megint összezavart anélkül, hogy hozzám ért volna. De miért is ért volna hozzám?! Hát amit mondott. Mit is mondott?! Ja megvan!
– Bocs, nem tudtam, hogy minden nézésem kielemzed. Egyébként meg nem is engedtem volna, de nem is ezért vagyok itt. Szóval miért nem akarsz válni?
Mielőtt megmozdulhattam volna, hozzám lépett és fölém hajolva gyengéden hozzáértette a száját az enyémhez. Sehol másutt nem ért hozzám, mégse tudtam elhúzódni tőle. Pedig akartam. Az eszemmel. A lábaim, a testem viszont nem engedelmeskedett. Párszor végig simította az ajkaival az enyémet, mire akaratlanul is pihegni kezdtem, résnyire nyitva a szám. Ekkor adott egy gyengéd csókot. Nem nyelveset csak lágyat és olyan érzékit, amitől azonnal nedves lett a bugyim.
– Sejtettem, hogy nem engednéd. – mosolygott rám.
Ezután hátralépett. Én meg utána. Akaratlanul is utána. Mintha mágnes lett volna benne. Testem hozzátapadt egy pillanatra. Ő érezhette a bimbóim hegyét én meg az ő merevedését. Érdekes módon Rolinál ez beindít, vele meg éppen az ellenkezőt éreztem. Mintha egy bódulatból egy pillanat alatt kijózanodnék. Így hát sikerült elhúzódnom. Most vigyáztam, hogy ne hirtelen történjen és ne járjak úgy mint a múltkor. De megszólalni még nem tudtam. Pedig mondtam volna neki, hogy dobja el azt a mágnest amivel magához tud vonzani. Az biztos, hogy nála van, mert még mindig érzem. Az is tuti, hogy nem nálam, mert ő nagyon is tudja tartani a távolságot. Nos, gyorsan el kell innen mennem, döntöttem el. De addig nem lehet ameddig nem kapok választ.
Mivel eddig a folyosón álltunk kézen fogott és lassan bevezetett a nappaliba. Leültetett egy kényelmes bíbor bársonnyal bevont ódivatú kanapéra. Majd elment és hozott pár kinyomtatott képet amit az asztalra dobott lazán.
– Ismered Noémit?
– Kit? – kérdeztem, bár csak azért, mert ilyen nevű ismerősöm több is volt.
– R. Noémi. – mondta ki barátnőm teljes nevét.
– Persze. Ő a legjobb barátnőm. Miért kérded?
– Tudod, a múltkor ideadtad a képeket – mondjuk erre nem emlékeztem, de nem vitatkoztam – és én kinyomtattam és kicsit utánanézettem kik lehetnek a képen. Érdekelt ki lehet a boldog pár.
– És?
– Noémi az ara.
– Igen, valóban menyasszony, de hogy jön ez ide most?
– Nem. Úgy értem a képeken ő szerepel menyasszonyként.
Mintha fejbe vertek volna.
– Nem, az lehetetlen. Még csak tervezik a lagzit. Ilyen kép róluk még nem készülhetett.
– Pedig igen. Mégpedig a mi esküvőnkön ő volt a boldog ara.
– DE hogyan? Miért?
– A hogyanra tudom a választ, de a miértre gondoltam, jobb lesz ha te kérdezel rá nála. Éppen azért mert olyan szoros a kapcsolatod vele. Nem akartam elrontani semmit se köztetek.
– Köszönöm hogy figyelsz az érzéseimre és főleg a barátaiméra. Persze csak ha igaz amit mondasz. – Mondtam a képeket újra megnézve, amiken most se láttam többet mint előtte.
– A képek a helyszín megállapításához voltak csak jók. A helyszínen viszont szerencsére nem takarítottak olyan szépen, hogy ne lehessen ujjlenyomatokat és egyebet találni. Például egy hajszál ami egy fonalra volt tapadva. Az a fonal pedig éppen ebből a menyasszonyi fátyolból származik, a hajszál meg Noémihez tartozik. Nem volt egyszerű, de ha beperelném ezt bármelyik bíróság elfogadná hiteles bizonyítékként. Na és megvan a vallomása annak is aki összeadta őket. Sajnos csak az iratok valódiságát ellenőrizte, mert eszébe se jutott volna, hogy bárki más neve alatt kössön házasságot.
Nem jutottam szóhoz pár percig. Eszembe jutott ugyan amikor Noémi mindenáron el akart választani Rolitól, mert nem akarta hogy boldogtalan legyek. Mire mondtam, hogy nekem is kell valaki, aki szeret és Roli szeret. Erre azt válaszolta, hogy majd ő keres nekem egyet. De az nem lehet, hogy a megkérdezésem nélkül ilyet tegyen! Na és ha akkor megkérdez?! Nem hiszem, hogy beleegyeztem volna. Mibe is? Hát ilyesmibe egészen biztosan nem! Hangosan viszont csak ennyit szóltam:
– Ki fogom deríteni és bebizonyítom neked, hogy tévedsz.
– Éppen ezt szerettem volna kérni tőled. Ha esélyt adunk annak az egyezred százaléknak ami a bizonyítékok hamissága mellett szól, akkor bocsánatot fogok kérni és tovább kutatok.
– Miért annyira érdekes neked ez az eset? Miért nem tudsz szimplán igent mondani a válásra és elfelejteni az egészet?
– Tudnék. De nem akarok. Mindezt el tudnám felejteni csak téged nem. Sajnos amióta megjelentél még a faragást is mellőznöm kellett. Egyszerűen nem megy a koncentrálás. – mondta és őszintének tűntek ezek a szavak. Őszinte. És miért zavar ez engem mégis? Mindig azt szerettem volna ha mindenki őszinte velem. És most mégis valami kegyes hazugságot vártam tőle. De nem! Sose kaphatom meg azt amit akarok. Ugyanakkor értelmet is nyertek a szavai. Vonzódik hozzám. Ő! Énhozzám, akivel csak egyszer talizott és az se volt éppen szerencsésnek mondható. Ez mégse lehet igaz!
– Te gondoltál rám azóta? – kérdeztem szemlesütve és féltem az igenlő válaszától.
Hozzám lépett, megemelte az államat egy ujjal és a szemembe nézve azt mondta:
– Egyfolytában kísértesz engem. A látványod, az illatod, a csókod... Még sose éreztem ilyet és érdekelne az, hogy miben mesterkedtek.
– Te gyűlölöd a nőket? És mi az hogy mesterkedünk valamiben? Nem értelek.
– Nem, nem gyűlölöm. Viszont tudom, hogy ha egy nő házasságot emleget vagy csak tervez az eleve egy „szerződésre“ hajt és nemigen érdekli a szerelem. Sem más ember érzései, se semmi. Ezt múltkor te is elismerted. Halljam, mit tudsz rólam? MI az amiért az ágyamba akartál bújni?
– Te megőrültél! Már mondtam, hogy nem tudok rólad semmit! A nevedet is csak a hivatalban mondták, meg egy lakcímfélét is onnan adtak meg hogy tudjak veled beszélni a házasság érvénytelenítés vagy a válás miatt. Azt mondták a válás egyszerűbb nincs vele olyan sok macera és olcsóbb is mint az érvénytelenítés és ha mindkét fél beleegyezik akkor sokkal gyorsabb is. Az érvénytelenítést hosszas eljárás előzi meg, ami beletelhet akár több évbe is és nem akartam Rolival addig várni, mert hátha nem lesz hozzá türelme kivárni. És egyáltalán nem akarok veled ágyba bújni ahogy te fogalmazol.
Hadartam el ezt egy szuszra. Egy pillanatra tanácstalanságot láttam a szemében aztán mégis csak felülkerekedett benne a düh.
– Épeszű ember érdek nélkül nem csinál ilyet. Valami érdeked kellett hogy fűződjön hozzá amiért megtetted ezt.
– Hahó! Épp nemrég tisztáztuk, hogy nem én vagyok a képen, ergo én nem csináltam semmit sem.
– Igen? És az iratok? Eredetiek voltak, tehát tőled származnak. Most nálad vannak?
– Persze.
– Add csak ide. Elég a jogosítványod is.
Olyan pillantást vetett rám, ami miatt nem mertem ellenkezni. Átadtam neki, ő meg becsúsztatta az asztallapba és kb 4-5 másodperc múlva már adta is vissza. Ezzel egyidőben az asztal lapja kivilágosodott és elénk vetítette a jogsim digitalizált képét meg minden adatot róla és azt a feliratot alatta, hogy 99, 99% egyezés.
Diadalmasan nézett rám, bár nem tudtam miért. De volt abban a pillantásban más is. Düh, elkeseredés, bánat, vágy... Ha az első nem lett volna még meg is sajnálom.
– Megijesztesz.
– Még nem adtam okot rá, hogy félj tőlem. Sőt! Hajlandó voltam fogadni téged hogy jóvá tehesd amit jóvá kell tenned. De nem válaszoltál. Mi volt a célotok velem? – ekkor már szinte fenyegető volt a közelsége. Fölém tornyosult és amúgy klassz erős teste most izzott. Sajnos azonban most nem a vágytól. Ilyen helyzetben csak suttogni tudtam:
– Nekem semmi tervem nincs. Én is áldozat vagyok.
– Még nem. De teszek róla, hogy így érezz.
Azzal a karjába kapott, hogy mozdulni se tudtam és olyan erősen csókolt, hogy a végén levegőt se kaptam. A testemnek viszont valahogy még ez is tetszett, miközben én halálra rémültem. Az érzelmeknek ez az ellentéte aztán odáig fajult, hogy elájultam. A pamlagon fekve tértem észhez. Ha ezt annak lehet nevezni. Mert az agyam helyén csak szivacs volt a testem viszont nagyon is érzékelte a férfi közelségét és vágyát. Pedig csak mellettem térdelt, nem ért hozzám. Vagy lehet mégis. A homlokomra simuló keze. Aztán mint aki a pulzusom számolná... Nem! Elrántottam a kezem. Ha megérzi milyen gyorsan ver a szívem. Ki tudja mit tesz. Ő rám mosolygott.
– Bocsánatot kérek. Nem ígérem, hogy többé nem fordul elő. Bár most addig szerintem tudom magam kordában tartani ameddig elmész. Elmész és magyarázatot találsz Noéminél arra, miért csinálta. Aztán visszajössz ide és eldöntöm mi legyen veletek. Úgyhogy nagyon vigyázz, hogy a magyarázatotok kielégítő és hihető legyen, máskülönben valószínűleg a börtönbe kerültök. Most menj.
Azzal elfordult és az átellenes sarokban levő valamivel szemezett ameddig magamra találtam és kijutottam. Másnap első dolgom volt Noémit meglátogatni. Nem hívtam előtte hadd legyen meglepetés. Mint ahogy az is voltam nekik. Szilvi volt nála, akinek sikeres társkereső szolgálata volt és menni készült éppen. Mondtam neki várjon, mert ez szerintem szakmába vágó kérdés lesz. Maradt. Az derült ki a hosszas beszélgetésből, hogy Szilvi találta meg nekem Tamást és valóban Noémi vállalta a menyasszony szerepét helyettem. Mindezt azért tették, mert engem boldognak akartak látni és gondolták, ha összeházasítanak minket akkor engedünk az egymás iránti vonzalomnak. Mellesleg anyagilag is sokkal jobb parti lett volna mint Roland. Állította Szilvi.
– Ja persze. Mert azokkal a faragásokkal olyan jól lehet keresni. – mondtam fanyalogva.
– Miféle faragások? Én semmi ilyesmiről nem tudok! Viszont Tamás több jelentős projektben benne van, mind a szoftver mind a . És a vagyonát senkinek nem sikerült felbecsülnie, de szerintem egy repülőgépe többet ér mint a mi összes vagyonunk a megtakarításokat is beleértve. Viszont a jellemzését összevetve a tiéddel éppen egymásnak valók vagytok. Ezt 100 %-os pontosságúnak ítélte minden programom.
Lesett az állam!
– Mi van? – hebegtem. – Arra nem gondoltál, hogy Ő mit fog érezni egy ilyen helyzetben? És mit fog tenni? Veled. Velünk?! Mert szent meggyőződése, hogy én is benne vagyok te hülye! Ha tényleg ennyire gazdag a végén börtönbe kerülünk, ahogy ő mondta. Hát, köszönöm szépen a segítségeteket! Mi is lenne velem ha nem lennének barátnőim? – lovaltam bele magam az elkeseredésbe.
Most az ő álluk esett le.
– Azzal fenyegetett hogy börtönbe csukat?
– Úgy vettem észre hogy részéről ez nem fenyegetés volt, hanem ígéret. Nagyon őszinte férfi. Még akkor is amikor pedig valami hazugságot vártam volna tőle.
Ezzel elmeséltem nekik mindent. Az első találkozást és a másodikat is, nem felejtve ki belőle azt sem, amiről úgy gondoltam, hogy Tamás érezhet. A saját érzelmeimet viszont nem taglaltam. Nem is kellett, mert ahogy elmondtam a csajok egyből levették, hogy mélyen vonzódom hozzá. Ez bennem is csak ekkor tudatosodott és az ijedtség mellé szomorúság is társult. Szomorúság, mert egy ilyen nagyszerű, gyönyörű, őszinte férfival így játszottak. És azért is mert ha ez nincs lehet közöttünk is másképp alakulnak a dolgok. Hol volt már Roli?! Eszembe se jutott! Minden pillanatban csak rá gondoltam. Őt láttam magam előtt bármibe is fogtam, bárhova is néztem. De ez nem töltött el örömmel. Annyira vágytam rá, hogy már fájt és tudtam, ezek után sose kaphatom meg Őt.
Kész is voltam. Letargia meg minden ami ehhez hasonló. Éppen csak az gondolata nem fordult meg a fejemben. Vagy talán pár pillanatra még az is. De nem! Addig nem halhatok meg, ameddig nem tudom meg milyen lett volna az a HA! Hacsak pár percre is de kell nekem! Az érintése, a csókja, mindene. Még úgy is vállalom, ha utána eldob. Még akkor is ha tudom, hogy nem őszintén teszi. Állj! Ezt ő nem fogja! Aki ennyire őszinte az vagy őszintén akarja vagy meg se teszi. Mit is mondott nekem utoljára? Hogy türtőzteti önmagát ameddig el nem megyek! De... ez akkor azt jelenti, hogy ő is hasonlót érez mint amit én? Ez nem tűnt lehetségesnek, hiszen akkor már megtehette volna. Amikor megcsókolt. Éreznie kellett, hogy azt tesz velem amit csak akar. Nem tudtam volna neki ellenállni. Pedig akkor még akartam! Most viszont már nem akarok. Most már csak ŐT akarom. Nah, megint sikerült teljesen összezavarodnom. Pedig önmagam mindig olyan valakinek tartottam aki a logikával és a megérzéseivel minden gondot meg tud oldani. Hát most egyik se működik. De akkor mi? És mit tegyünk most?
A végén csak ez az egy kérdés bukott ki belőlem, a többit elhallgattam előlük természetesen. Azonban Szilvinek semmi nem kerülte el a figyelmét.
– Rendben. Én voltam az értelmi szerző és vállalom is hogy rendbe hozom. Még ma felkeresem és beszélek vele. Magamra vállalok természetesen minden következményt még ha ez minden vagyonomba kerülne, akkor is.
Ebben maradtunk tehát.
Még aznap este olyan 7 körül hívott Szilvi. Elmondta, hogy beszélt Tamással bár elég nehezen sikerült neki bejutnia hozzá. Tamara volt a varázsszó, ami végül is megnyitotta előtte a kapukat. És jajj nekem ez volt a végszó is. Tamás ugyanis erről senki mással nem hajlandó szót váltani csak velem. Üzenet tőle, Szilvin keresztül:
Elvárja, hogy este 8-ra legyek készen mert jön értem.
Szilvi hangja elég bánatosnak tűnt mert – mint elmondta – bármit ajánlott fel, a srác semmit se fogadott el. Azt mondta mindent felajánlott neki amije volt. Talán még önmagát is. Rabszolgának. Egy életre?! Szilviből még ezt is kinézném. Miközben ilyenek jutottak eszembe őt hallgatva furcsa módon féltékenységet éreztem. Féltékeny? Én? Hoppá! Hisz Ő sose lesz az enyém! Még örülhetek ha ajándékképpen elfogad engem csak pár percre is! Jajj, annyira akartam ŐT! Annyira hogy bele fájdult mindenem. Az órára néztem. Negyed 8. Mit vegyek fel? Tényleg jön értem? És miért? De most nincs idő ilyenekre. Készülni kell! Azt nem akarom ugye, hogy kurvának nézzen. Tehát nem lehet kihívó. De annyira szolid se, hogy levegőnek nézzen vagy éppen undorodjon tőlem. Azt akartam volna hogy önmagamként lásson. Hogy magam miatt kedveljen, ha lehetséges ilyen, egy olyan pasi részéről mint Ő. Aki a leg-leg-leg...
Nah. Mi is illene hozzám? Talán egy fűzöld egybe részes. A szemem színével összhangban lenne de a kedvemmel nem. És túl rövid is. Vagy mégsem? Az a tűzpiros szóba se jöhetett mert elég mély a kivágása ennélfogva elég kurvás a fazonja.
Tetszett volna vajon neki az a kanárisárga ruha is, amiben utoljára voltam egy táncesten? Az se jó. Túl átlátszó. Bár ha alá vennék valami feketét. És egy tengerkék sálat kiegészítőnek?! Végül is ennél maradtam. A sárga a jelenlegi hajszínemhez illett a kék a szememhez a fekete csipke alsónemű meg talán felkelti a figyelmét. Talán. Hiszen ő is férfiból van. Igen ez jó lesz. Ajkamra csak fényt tettem, szemem épp csak kihúztam a spirállal, hogy hosszabbnak tetsszen. Megszemlélve magam a tükörben majdnem elégedett voltam. Csak majdnem. Persze. Mezítláb voltam. Huh. Milyen cipő kéne ehhez az összeállításhoz? Magas sarkú vagy ellenkezőleg? Csengettek. Óóóóh... Magamra kaptam egy piros lakkcipőt. Nem éppen divatos, de kényelmes és lehet benne futni, táncolni is akár, mégis elegánsnak hat. Magamhoz vettem egy köpenyt is, hátha hűvös lesz. Hogy én milyen bolond vagyok. Épp az a köpeny került a kezembe ami egy maszkabálra készült. Olyan sivatagi köpeny stílus, nyak alatt lehet megkötni, lila szikrázó anyagból és benne kicsi arany csillagok. Tündérkirálynő jelmezhez adták. Mindegy. Nincs idő másra. Menni kell ha nem akarok börtönbe kerülni. Meg menni is akarok!
Ajtó kinyit. Egy teljesen ismeretlen férfi hajol meg előttem, fekete szmokingban.
– Önért küldtek.
– Hova megyünk?
– Bíznia kell bennem.
– Vagyis nem árulja el. Ki küldte?
Tamás nevét hallván, bólintottam, hogy mehetünk.
Nem mentünk messzire, csak kb 3 kerülettel arrébb. A városunk legelőkelőbb hoteljének étterme felé. De nem oda be. A lakáj, pincér vagy ki a csoda egy külön terembe vezetett és egy hatalmas asztalnál levő 2 szék egyikét húzta ki illedelmesen, várva hogy letelepedjek. Hamarosan megérkezett Tamás is.
– Szia. Rendeltél már?
– Nem. Kellett volna?
– Mit szeretnél előételnek?
Téged – gondoltam – de az se baj ha a főfogás is te lennél. Hangosan viszont azt mondtam:
– Köszönöm, nem vagyok éhes. Azt se akarom, hogy költségbe verd magad miattam. Ez itt nagyon drága lehet.
– Nem kerül semmibe. Mivel a tulajt ismerem.
– Tényleg? Nagyon jó ismerős lehet.
– Sajnos újabban már nem tudom ismerem e. De beszéljünk másról. Viszont valami könnyű harapnivalóhoz ragaszkodnom kell. Nem szeretném, ha itt és most megint elájulnál nekem. – mosolygott ravaszul.
Elvörösödtem, mert értettem mire céloz.
– Hát jó. – egyeztem bele – legyen akkor egy kis franciasaláta, főételnek túrógombóc és utóételnek madártej és gesztenyepüré sok habbal.
– Ez itt mind előétel.
– Nem figyeltél. Hozzátettem mi micsoda.
– Lehet, de itt ez tényleg mind előételnek számítana. Persze nem probléma. Nekem elég lesz egy kis hússaláta. Főfogásnak úgyis mást gondoltam ki magamnak mára.
Ezen elgondolkodtam. Leadta a rendelést, közben töltött nekem az előre odakészített és semmit mondó dolgokról fecsegtünk. Említettem, hogy az asztal hatalmas volt. Kerek és kb 3 méter átmérővel. A csend miatt azonban nem kellett megerőltetnünk a hangunk. Kintről csak akkor hallatszott be zaj amikor a pincér jött és távozott. Illetve nagyon halk zene azért szólt. Annyira halk. Majdnem andalító. Eleinte észre se vettem, csak a beszélgetések apró szüneteiben. Szóba került mindenféle téma, időjárás, divat, sport, politika... csak a szerelem, pénz és a kettőnk – vagy többünk – dolga nem. Mindketten meglepődtünk mennyire egy hullámhosszon vagyunk szinte minden kérdésben. Ezen közben egyfolytában éreztem a levegőben valamiféle feszültséget. Bennem bizsergést keltett, de azt is éreztem, hogy rá se volt hatástalan. Nem tudtam volna nevén nevezni és megmagyarázni se. De nem is foglalkoztam vele igazán. Mondjuk úgy, tudomásul vettem, hisz nem volt kellemetlen. Biztosan a hely varázsa. Vagy épp a partnerem gyönyörű szemeinek sugárzása. Csitt, intettem le önmagam. Ilyenre gondolni se szabad most, ha nem akarom, hogy olyan vége legyen mint eddig. És egyáltalán nem akartam, hogy vége legyen.
Aztán valahogy szóba kerültek a szoftverek. Eszembe jutott, amit Szilvi mondott és rákérdeztem, ismer-e olyan szoftvert ami társkereséssel kapcsolatos. Elvörösödött. Lehet mérgében. Vagy nem. De azt mondta, hogy igen és párat ő is tervezett, készített és árult is, habár hozzátette, hogy nem hisz bennük. Csak a statisztikákra alapoznak semmi egyéb. Nem tudnak a mögöttük levő emberrel számolni és ha még azt is meglehetne oldani akkor se lennének jók, mert még a pillanatnyi helyzetet is hozzá kéne igazítani ahhoz, hogy jól működjön bármelyik is. Értetlen képet vághattam, mert elkezdett magyarázni arról, hogy minden ember más és nem csak a nemek között vannak különbségek és nem csak a testi adottságokban, méretekben, de a legfontosabb az ember előélete és a pillanatnyi érzelmei. Az előélet határozza meg ugyanis egy ember jellemét, kivéve ha ő tudatosan arra törekszik, hogy más legyen. Például olyan ember aki iszákos szülök „társaságában“ nő fel és ugye neki alap az a példa, így felnőve önmaga is ugyanazt az életmódot folytatja majd, hacsak valami meg nem győzi arról, hogy nem ez a helyes és ekkor erős akarattal tud változtatni a dolgon. Itt talán nem is annyira az erősön van a hangsúly, hanem hogy azt ő tényleg akarja. Vagy egy másik példa lehet az ha a szülők társasági életet élve a gyereküktől elvárják, hogy szeressen táncolni és mivel ez elvárás, egyáltalán nem biztos, hogy az az ember felnőtt korára szeressen is. Ebben az esetben nem kérdéses, hogy meg fog tanulni táncolni csak mivel ez számára inkább „munka“ ezért csak tud, de nem szeret. Mindjárt rá is kérdezett én szeretek e. Mondtam, hogy imádok. Mire ő:
– Látod?! A legtöbb nő akkor is szeret táncolni ha nem várják el tőle. És a legtöbb ilyen esetben igyekszik megfelelni az elvárásoknak olyannyira, hogy szeretni is fog, nem csak tud majd. A férfiak esetében már ez nem egészen így van.
– Miért? Te nem szeretsz táncolni?
– Az a partnertől függ. Eddig nem sok nővel szerettem volna táncolni.
– Miért, most talán igen?
– Nem. Most is csak egyetlen személy jöhet szóba nálam.
– Velem szeretnél? – csúszott ki a számon meggondolatlanul és ha tudom vissza is szívom a szavaim.
– Igen, nagyon. – mondta ő és mintha elpirult volna. Nahát! Milyen aranyos! Egy pasi aki tud pirulni. Ooo... De nem sok időt hagyott a tépelődésre, mert felállt, gyorsan megkerülve az asztalt kezét nyújtotta.
– Szabad egy táncra?
– Csak egyre? – kacérkodtam vele, amit megint csak visszavontam volna azonnal ha lehet.
– Ezt majd eldöntjük menet közben asszonyom.
– Asszonyom?
– Papír szerint most valakinek a felesége vagy. De ez most nem számít megcsalásnak érzésem szerint. – mosolygott. Én meg elpirultam, mert mindeközben ki is ment a fejemből, hogy éppen a férjemmel flörtölök. Férjem! Ó de jó is volna! Na neee... Most ilyen gondolatokat ne!
Megfogtam a kezét, felálltam és vártam milyen zene lesz. Kezdetnek egy valcer volt. Aztán mindenféle más műfaj. Egyszerűtől a nehezebbig mindent táncoltunk kb fél percenként váltva a zene ütemére. Csak úgy 10 perc után futott át a fejemen hogy nemcsak nekem megy simán a váltás, hanem neki is. Önmagamon nem csodálkoztam, mert otthon vagy a klubban is akár számtalanszor szórakoztam így. Elsősorban a mozgásigényem kielégítése volt a cél és összekapcsoltam a kellemeset a hasznossal. Végül pihenésképpen csak álltunk ott egymáshoz simulva, miközben lassan mozogtunk egy lágy zene ütemére. Élveztem teste melegét, az illatát a keménységét. Mindent ami Ő.
– Nagyon izgató amit csinálsz és imádom, de kb 5 perce nincs már zene és nem tudom meddig bírom ki így hogy ne tépjem le rólad ezt a gyönyörűséget amit viselsz. – szólalt meg egy idő után.
Ekkor tűnt fel, hogy tényleg nincs zene, csak én hallottam. És azt is hogy mennyire tapadtam hozzá. Meg hogy ami a hasamnak nyomódik keménység az nem a combja volt. Ha nem tart átkarolva talán elestem volna, a lábaim nem akartak megtartani. Javasolta, hogy menjünk nyugodtabb helyre ahol folytathatjuk a beszélgetést. Bólintottam és félig bódultan hagytam, hogy kivezessen, beültessen a limuzinba és elhajtson velem ahova csak akar. Abban a pillanatban bármit megtettem volna amit csak mond nekem. Ha azt akarta volna hogy egy csapatnyi kígyó farkát szopjam szárazra még azon se lepődtem volna meg és megpróbáltam volna ha lehetetlen is. Szerencsémre azonban se ilyen vad, se semmilyen perverz dolog nem jutott eszébe. Hazavitt. Őhozzá. Egyszer már jártam nála de ez most másik lakás volt. Nem a műhelyes és nem is az az első emeleti garzon. Ez egy tetőtéri hatalmas luxus apartman volt külön portással, riasztóval biztonsági emberekkel. Ahogy illik mostanság egy dúsgazdag valakihez. Én igazából nem néztem körül. Csak őt láttam, éreztem. A vágy hogy velem, bennem legyen egyre inkább mániává fokozódott. Szükséggé. Úgy éreztem belehalok ha visszautasít. Talán ezért is nem mertem tenni semmit. Féltem, mit szólna ha felajánlkoznék. Csak mentem vele, amerre vezetett.
– Megérkeztünk. Hogy tetszik ez a lakásom? – kérdezte.
– Nagyon. – feleltem én.
– Kis hazug. Nem is néztél körül.
– Téged se néztelek mégis érezlek.
– Tényleg? Hát lássuk csak kedves kis feleségem. Mennyire érzel engem?
Azzal megcsókolt, közben keze felfedező útra indult rajtam. Engedelmesen hozzásimultam és szenvedélyesen viszonoztam a csókját. Mint egy szomjazó a sivatagban, annyira vágytam már erre.
– Te aztán átkozottul jó színésznő vagy édesem. Még a nedvesedést is produkálni tudod, de még mennyire! – szólt egy idő után és eltolt magától.
Mintha fejbe vertek volna. Nagykalapáccsal. Az se fájt volna ennél jobban.
– Bocsánat. Csak nagyon beleéltem magam a szerepembe. – mondtam tompán.
– Milyen szerepbe?
– A feleségébe. De annyira hogy ha most elküldesz én belehalok.
– Ugyan már! Én is túléltem, hogy becsaptatok. Szilvia mindent elmondott.
– Ő nem tud mindent.
– Mit nem mondott el?
– Nem tudom mit mondott el, de egészen biztos, hogy nem tud mindent.
– Elbeszélünk egymás mellett.
– Nem kedves férjem. Csak te nem értesz. De nem is várom el tőled. Ha akarod most elmegyek.
– Azt már nem! Ennek a végére kell járnunk itt és most! Szóval?
– Szóval?
– Szeretném ha elmondanád amit te tudsz erről.
– Már elmondtam.
– Valamit mégis elhallgatsz mert másképp nem mondanád, hogy Szilvia nem tud mindent.
– Igen, ez igaz.
– Akkor hadd halljam.
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert most bármit mondanék úgyse hinnél nekem. – mondtam szomorúan.
– Na ebből elég. Mire akartál rávenni ma este?
– Te hívtál meg engem és azt se tudtam, hogy hova, meg miért éppen oda, se semmit. Semmire nem akartalak hát rávenni.
– Azért oda, hogy biztonságban legyél tőlem. Meg én is tőled.
– Ez nem jött össze.
– Nem a fene egye meg. Mert végig csak csábítottál. Alig bírtam magammal.
– Szerintem nem fogod elhinni de nem akartam ilyet tenni. De tudod mit? Egymásnak nem hiszünk úgy látszik. Próbáljuk meg másképp. Ok?
– Hogyan?
– Megállapodunk abban, hogy őszinték leszünk és elmondjuk milyennek látjuk a másikat. Jó?
Leesett az álla annyira meglepődött. Programozó létére azt vártam volna, hogy egy másik „if“ szerkezet nem idegen tőle.
– Nem látom be, ez mire lenne jó, de ok. Most bármi ami eltereli a figyelmem, ok lesz. Hozzátenném, hogy én eddig is őszinte voltam veled.
– Nem magadról kell mondanod véleményt, de igazad van. Ezt én is észrevettem. Néha akkor is őszinte vagy amikor mást várnának tőled. Ez jó is meg nem is.
– Mi? Miért nem?
Elmondtam hát neki azt az első találkozásunkkor levő érzéseimet. Éppen csak a lényeget. Azt amikor azt mondta, hogy nem tud elfelejteni engem. Persze kihagytam belőle a miérteket. Ezen persze meglepődött. Elgondolkodott és azt mondta:
– Most sincs ez másképp. És most se értem, de nagyon bánom. Annyira vonzol, hogy alig tudom tartani a távolságot. Miközben tudom, hogy csak játszol velem.
– Biztos vagy ebben? De mindegy is. Most te jössz. Mit gondolsz rólam? Egyszerre csak egy dolgot.
– Hogy gyönyörű boszorkány vagy.
– Tetszem neked?
– Nem ez a helyes kifejezés, de igen.
– Milyen lenne a helyes kifejezés?
– Megőrülök érted.
– És mi tart vissza?
– Az hogy álnok vagy.
– Rendben. Bár ez már 2 dolog rólam. És mi lenne ha átgondolnád? Miért mondanék neked mást, mint amit gondolok?
– Mert valamit akarsz tőlem. Talán pénzt befolyást, nem tudom.
– Igazad van. Valamit akarok tőled. Most már. De amikor először idejöttem azt se tudtam, hogy létezel. Az álházasságról is csak amennyit már elmondtam. Ez miért nem hihető?
– Nah, tudtam én! Mi kellene? Pénz? Vagy egy jó ajánlás? Állás?
Bármennyire is abszurd volt a helyzet, elnevettem magam, pedig sírni lett volna kedvem.
– Köszönöm, de van annyi pénzem mindig amennyi kell. Első talinkkor pedig ilyet nem is akarhattam tőled, mert amikor megismertelek éppen valami fafaragványt készítettél és azt gondoltam abból élsz, tehát csóró vagy. Ilyenek tehát kilőve.
Menedzser vagyok és szeretem amit csinálok. Sokak szerint jó is vagyok benne. Tehát állás se kellett volna. Főleg nem egy fafaragó műhelyben. – nevettem tovább.
– Csak olyan valaki nem volt aki szeressen és akit én is szerethetnék. Roliról azt hittem Ő jó lesz. De kiderült hogy nem ő az igazi. Nemrég szakítottam is vele. De ezt se muszáj elhinni.
– Mikor?
– Kb 2 nappal a második találkozásunk után.
– Stimmel. – mondta ő. – És miért?
Haboztam. Ha bevallom neki, akkor már rajta múlik mennyire aláz meg. Muszáj kockáztatni. Ha tudta mikor szakítottam, akkor figyelt vagy figyeltetett valakivel. És ebből az derül ki, hogy valamiért érdeklem. Érdekli a magánéletem. A miért lenne a lényeg, de ő kérdezett előbb. És megállapodtunk az őszinteségben. Nagy levegőt vettem. Mit veszíthetek?! Mindent. Vagy semmit. Végül halkan kimondtam:
– Azért mert már nem ő járt a fejemben. Másvalakire gondoltam szüntelenül, bár nem értettem miért. Az a valaki... nem ismertem. Mégse tudtam nem gondolni rá. Azért se volt ennek értelme, mert ő nem is bízik bennem. Csak a rosszat látja. De ezt meg is értettem. Nem tetszett ez a helyzet, mégse tehettem mást. Szenvedtem. Szenvedek. Tudom, hogy nem hiszed el. Pedig szerintem te vagy a varázsló. Egy gonosz, de gyönyörű varázsló. És most vége. Elküldhetsz. Megvethetsz...
A végén nem bírtam tovább, elbőgtem magam. Ott helyben. Ó mennyire szégyelltem magam. Mégsem tudtam őt gyűlölni. Ekkor rájöttem, hogy szeretem. Igen. Tovább nincs értelme tagadni, de neki ezt az egy szót akkor se fogom kimondani. Pedig tudtam hogy vége. Elküld. Esetleg eltekint a bebörtönzésemtől. Vagy nem. De ez se érdekelt. Ha nem lehetek mellette akkor tök mindegy hol vagyok. Folytak a könnyeim le a ruhámra. Elmaszatolódott a szempilla festék. Még ez is. Még jobban sírtam. Nem mertem felnézni.
Aztán... az állam alá nyúlt és megemelte majd elkezdte lecsókolni a könnyeim. El se hittem. Biztosan álmodok. Hiszen előbb még színésznő voltam a szemében. Magához vont, átölelve tartott ameddig csitult testem remegése.
– Összemaszatoltam az ingedet.
Gyorsan levette és így ölelt magához. Ó milyen boldogság töltött el. Ahelyett hogy elküld még vigasztal is. Felnéztem rá. Kíváncsi voltam mit érez.
– Mire gondolsz most? – kérdeztem.
– Semmire. Csak kiélvezem a pillanatot. Ha azt kérném maradj velem megtennéd?
– Igen.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért akarnál maradni? Gonosz vagyok. Emlékszel?
– Lehet. De azt is mondtam, ha elküldesz belehalok.
– Ezt nem engedhetem édesem. Kellesz nekem.
Édesem! Tényleg álmodok.
– Csípj meg. Nem, mégse. Nem akarok felébredni. Inkább mondj még ilyeneket nekem. – mosolyogtam rá.
Ez hatott. Mosolyom beindíthatott benne valamit, mert egy-egy csók között igazán szépeket mondott. "Gyönyörű vagy. Édesem. Én se tudok élni nélküled. Akarlak. Szeretlek. "
Hoppá. A bűvös szó. Hát erre reagálni kell.
– Én is nagyon szeretlek. Erre nemrég jöttem rá. Itt nálad. Féltem hogy te nem így érzel és elküldesz. Az maga lett volna a pokol.
– Ha nincsenek nagy elvárásaid, akkor maradj kérlek.
– Most már hiszel nekem?
– Tudod, amikor sírni láttalak, kitisztult annyira a fejem, hogy tudjak logikusan gondolkodni. Átértékeltem a dolgokat és, igen. Most már belátom hogy igazat mondtál nekem.
– Ebben az esetben boldoggá tesz ha maradhatok veled szerelmem.
Mindezt egymást átölelve beszéltük meg. Jóval később, sokkal boldogabban hívtam fel barátnőimet, tudatni velük, hogy megbocsátást nyertek. Azt kitalálták, hogy én mit nyertem. Persze Szilvi ettől kezdve még inkább hitt abban a progiban amivel – szerinte – összehoztak minket. A munkahelyemre is telefonáltam és kivettem az összes szabadságomat, így boldog 2-3 hétnek néztünk elébe. Ki se mozdultunk szinte. Még ennivalóról is mások gondoskodtak nekünk. A végén minden fenntartás nélkül megkérte a kezem. Pedig addigra a nászéjszakát többszörösen is "elháltuk". Én meg felajánlottam neki a házassági szerződést. Nem a pénze kell, hanem csak Ő. Nem fogadta el. Mindent vagy semmit, mondta Ő.
Imádom.