Sonora 2. rész

A kora reggeli napsugarak ébresztenek. Lindo már nincs mellettem, úgy 10 lábnyival arébb áll, és a messzeséget kémleli. Nincs rajta ruha, a reggeli szél olykor meglebbenti a haját. Van valami furcsa a tartásában... valami görcsösség. Észreveszi, hogy felébredtem és felém fordul:

– Gyere, öltözzünk fel és beszéljük meg ezt...

Elég baljós felvezetés. Kelletlenül szedem magamra a ruháim, Lindo is belebújik a hálóingébe. Összeszedem a pokrócokat, a párnát, a -t és mindent behordok a lakókocsiba. Lindo némán követ. Bent kezdi a mondókáját:

– Nézd a ... ami tegnap történt... annak soha... soha nem lett volna szabad megtörténnie. Vannak helyzetek... de ami utána... nem volt helyes. – küszködik a mondanivalójával.

Puff neki... bár nem igazán értem mi a baj. Ha úgy alakul könnyebben lő agyon ha nincsenek kötelékek? Bármi is történt köztünk, nem bízom benne még most sem száz százalékig... Ahhoz képest, hogy pultoslány, meglehetősen sportos, és a fogás amivel tegnap leterített küzdősportokban való jártasságra utal. Pam próbált hasonlókat megtanítani... Lehet jobb lett volna tegnap kirúgatni magunkat a klubból? De akkor nem jutottunk volna előrébb. Nem kellett volna „csillagokat számolni”... igaz ő jött.

– Szóval a ... nem gondolkoztam csak éreztem. – alig szivárognak el a szavai a tudatomig – Többet nem hozlak ilyen helyzetbe... nem vagyok könnyűvérű... ne hidd azt, hogy bárkivel... de többet nem... még veled sem.
– Oké, nem tudom mi a gondod, de vettem az adást. Elmegyek egyedül a La Nina-ba és megpróbálok kiszagolni valamit. De lesz olyan pont, amikor megint szükség lesz rád... kiszabadítani a kölyköt. Számíthatok rád?
– Igen... – a korábbi mondókájához képest ez a válasz határozottnak tűnt.
– Oké. – magamra rángatom a ruháimat – Akkor megyek és megpróbálok beférkőzni a „Kalandorok” közé.
– De még csak reggel 7 óra...
– Előtte körbeszaglászom a „La Nina”-t is. Nehogy megint „lyukra” fussak... – mondom keserűen és szarkazmussal.
– Miattam nem kell... szóval ha úgy alakul... akkor nyugodtan...

Dühösen vágom be magam mögött az ajtót, attól félek összeomlik az egész rozzant kóceráj.