Római vakáció 2. rész

Csendesen üldögéltem a teraszon kedvenc rattan kerti székemben egy doboz Peronival a kezemben, mélyen gondolataimba merülve. A kamaszkorról, a felnőtté válásról töprengtem, ami néha gyökerestül megváltoztathatja jó vagy rossz irányba az életünk. Velem is megtörtént tíz évvel ezelőtt. Egy gyönyörű ifjú hölgy szerencsémre jó irányba terelte az életemet. Most az járt a fejemben, hogy ennek a történetét leszabad-e írnom, vagy örökre tartsam meg emlékezetemben.

Másnap korán ébredtem. Petra még aludt hanyatt fekve derékig kitakarva. Néztem csodálatos halmait ahogy a lélegzetvételre ütemesen emelkedtek süllyedtek. A kis meggyszemek kihívóan emelkedtek ki az udvarukból. Egyszeriben késztetést éreztem arra, hogy ezeket a csodás halmokat a kezembe vegyem a meggyszemeket megpuszilgassam. A jobb kezemmel óvatosan kezdtem a mellét simogatni a számmal a másik melle bimbóját szopogatni.
Petra ébredezni kezdett.
– Naaaa! Éppen angyalokkal álmodtam! – nyafogott.
– És én köztük voltam? – kíváncsiskodtam.
– Nem tudom! Köztük kellett volna lenned? – nevetett csúfondárosan.
– Na megállj te kis boszorkány! – mondtam vészjóslóan.
Petra felnevetett, és gyorsan felugrott, majd az ágyon négykézlábra ereszkedve szembefordult velem. Adott egy gyors puszit.
– Gyere! Menjünk reggelizni, várost is meg kell még néznünk, estére meg nagy feladat vár rád! – megvillantotta meg bűbájos mosolyát, amivel kislány kora óta mindig levett a lábamról.
A reggeli alatt be nem állt a szája.
– Hova megyünk először? Mit nézünk meg? Az Uffizi-t nem hagyjuk ki semmiképp! Ugye? – nézett rám nagy őzike szemekkel.
– Néha azért vegyél levegőt is! – néztem rá rémüldözve.
Édes kis nyelvecskéjét öltögette rám válaszul.
A szállodánk közel volt a Pitti palotához így adott volt hol fogunk kezdeni. Megcsodáltuk a Mediciek által összegyűjtött kincseket, majd a Ponte Vecchio felé vettük utunkat. A híd olyan érzést keltett mintha egy kövezett utcában sétálna az ember kétoldalt aranytól roskadó üzletekkel, kirakatokkal.
– Nagyon szépek! – szemlélte Petra a kirakatokat. Egy köves gyűrűt feltűnően sokáig nézegetett, majd sóhajtott egy nagyot, és tovább ment. A híd közepén megszakadt az üzletek sora, és egy kis téren találtuk magunkat. Petra odasétált a kőmellvédhez és lenézett a folyóra. Átszellemült arcát nézve megszólaltam.
– Imádom én is Puccinit!
– Mi? Mi van? – riadt fel gondolataiból.