Unokatesóm 17. rész

... Mindketten felugrottunk, az ablakhoz térdeltünk, és döbbenten láttuk, hogy egy fekete, telibe sötétített üvegű, talán német rendszámú Hummer áll a ház előtt és négy kigyúrt, öltönyös, napszemüveges, talán cigány csávó ugrik ki a kocsiból. Az egyikük hónalja alól kivillant a pisztolya.
– A te embereid? – kérdeztem Évát riadtan.
– Nem – jött a válasz. Már ugrottam is a pánikgombért. – Várj, ne nyomd meg! – mondta Éva, pedig ő hívta fel a figyelmemet, és a lányokét is. 2-4 perc kell még az első rendőrségi egység ideér a riasztás után, hiszen Anikó egyenlőre védett személy Éva személyes felügyelete mellett. – Ezek a Böbe apjáék, bár ritkán találkozunk, de a kalapja még evés közben is rajta van. – Visszacsusszantam az ablakhoz. Akkor már egy hatvanas, jól szituált, öltönyös pasi is kiszállt, piros ingét és kék nyakkendőjét igazgatta. Éva pánikba esett, először nem értettem miért, amikor én most nyugodtam meg, de pillanatok múlva leesett, hogy az öltözetünk bizony nem kicsit volt hiányos, pucérak voltunk. Gyorsan a szabadidő ruháért ugrottunk, másra nem volt idő, és Éva is zokni nélkül csatolta a művégtagokat magára. Szerencsénkre közben Böbéék is berobogtak, így adva nekünk leheletnyi időt, hogy legalább a sörényünket megigazítsuk és tegyünk magunkra Éva édes parfüméből a szagok elfedése céljából a kritikus helyeken is. Mire kiértünk, a kalapos emberen csüngött a két lány, és látszott, hogy mindhárman zokognak. A „szekrények”, akik körül állták őket, morcosan néztek. Az egyik benyúlt a zakója alá, a másik tenyerét felénk tartva álljt mutatott. A kalapos ember két szipogás után szólt oda:
– Ferikém, hagyja! Engedje ide őt – majd helyesbített, miután felmérte a hasonlóságot – őket. Közelebb léptünk, de zavartan álltunk az ismét összeboruló család mellett. Jozef, a lányok apja bontotta az ölelést a részéröl egy vérből való családdal. Éva felé lépett, illedelmesen kezet csókolt egy „szia nászasszony” köszönés után, és mire Éva észbe kapott volna, térdre borult előtte. Átkarolta a lábszárát, amitől Éva egy pillanatra elvesztette az amúgy is eléggé instabil tartását. Én támasztottam meg, hogy ne zuhanyon hanyatt.
– Drága Éva, kedves nászasszonyom! Soha nem tudom meghálálni, amit a lányomért tett.