Esőerdő blues

A mai nap is forró, de ehhez már hozzászoktam az elmúlt hónapok alatt. Az Amazonas esőerdeinek forró és nedves éghajlata mindenképpen próbára teszi az európai ember szervezetét, sokan pokoli élményként élik meg az itt töltött időt. Nekem jó néhány hétbe tellett, amíg megszoktam a hőséget és a magas páratartalmat, most már jól viselem. Beleszoktam azokba a szabályokba is, melyek a túlélést jelentik. Egyedül a szúnyogokat nem lehet megszokni... és a Malaron-t amit a szúnyogok által terjesztett malária megelőzése végett kell szednem. Rémálmokat okoz, pedig rémálmokra most nincs szükségem, A mintegy hónappal ezelőtt átéltek bőven elegendők voltak... egy oszló tetemekkel teli tömegsír felfedezése, vagy egy lincselés látványa bőven sok volt. Az erdei kuruzsló immunizáló praktikái is okoztak galibát bőven. Tényleg, tulajdonképp a Malaron mellékhatása nem is olyan rossz.

Túl elevenek az emlékek. Stephanie szinte közönséges, pornós nyomulása, Magdalena könnyed érintései... Magdalena... meg kellett volna látogatnom... lehet. Nem akartam többet gondolni az egészbe annál, mint ami volt, de az azóta eltelt időben Magdalena valahogy mindig ott motoszkál a gondolataimban... különösen az álmatlan estéken.

Egy fa árnyékában hűsölök a déli melegben, közben megpróbálok vacsorára valót fogni. Nem messze tőlem egy ágon egy korallsikló tekereg, a vénséges varázsló ugyan elvileg immunissá tett a kígyómérgekre, de azért nincs kedvem kipróbálni az eredményt, így a fél szemem rajta tartom. Nincs kapás... alighanem ma is konzerv sonka és kétszersült lesz a vacsora. Átevezek egy másik bokorhoz, ott több az árnyék és mélyebb a víz. Szakad rólam a víz, vizet merítek és magamra öntöm, hogy felfrissüljek. A kulacsot is meghúzom... fontos inni. Hopp... megmozdul a bot vége, némi huzavona után egy harcsa-félét emelek ki. Bő 5 font lehet, mégsem konzerv lesz a vacsora. Halk csobbanásokat hallok... figyelek a nyílt víz felé: egy csónak közeleg. Meglehetősen csendesen evez, kopott ing és széles háncskalap a csónakos öltözete. Nem indián... talán aranyásó... Megvárom amíg elevez a horgászhelyem előtt, majd a lehető legnagyobb csendben utána evezek. Nyílegyenesen a táborhelyem felé tart, nem tétovázik. Halkan, tisztes távolságból evezek utána, idős mesterem, aki szülővárosomban oktatott az evezés tudományára és a horgászhely hangtalan megközelítésére, most alighanem büszkén húzza ki magát a neki kiutalt felhőn.