Gizike

Három műszakos munkarendbe kerültem leszerelésemet követően, ami annyira nem tetszett, de nem volt mit tenni. Egy beosztottnak nincs választási lehetősége. Persze ebben is volt valami jó. Így ritkábban futottam össze a főnökeimmel, így kicsit lazábbra lehetett engedni a dolgokat. Egy volt a lényeg, a munka el legyen végezve. A többi időt senki sem kérte számon. És időm az rengeteg volt. Általában egy folyamat elindítása után két órám csak azzal telt el, hogy időnként leolvastam az értékeket, ha kellett korrigáltam, és két óra múlva újra indítottam a folyamatot.
Az üzemellenőrzési laborban szintén három műszakban folyt a munka, és az egy tipikusan női munka volt. Amikor elindítottam a folyamatot, jött a laboros, levette a mintát, bemérte, beírta az eredményt, és két óránként ez volt a munkája. Tehát éppen szinkronban voltunk „szabadidő” tekintetében.
Gizike egy harmincnyolc, majd száznyolcvan magas, általában komor hangulatú, nem túl szép arcú hölgy volt. Az öltözéke többnyire az „ápol és eltakar” kategóriába volt sorolható. Még a nyári melegben is bőven térd alatt érő munkaköpenyben járt, dekoltázsát pedig sohasem tette láthatóvá. Ennek ellenére, nem volt megközelíthetetlen, bárkivel szóba állt, olykor kedélyesen elbeszélgetett hétköznapi dolgokról. De ha bizalmasabb témára került a sor, akkor inkább visszavonult, de ha ezt nem tehette, inkább hallgatott. Ha pedig valaki elengedett a társaságában egy szexuális témájú viccet, fülig elpirult, mint egy szégyenlős kislány.
Én 16 évvel voltam fiatalabb nála, és kicsit alacsonyabb is, és mivel rengeteg időnk volt, sokat beszélgettünk, közösen fejtettünk keresztrejtvényt, olykor közösen fogyasztottuk el otthonról hozott kajánkat, de előfordult, hogy főzött valami finomat. Szóval elég jól összebarátkoztunk.
Izgatta a fantáziámat, hogy miért ez a nagy zárkózottság, és elhatároztam, hogy valamilyen módon közeledni fogok hozzá. Mit veszíthetek, legfeljebb elhajt a fenébe.
Közeledett a nőnap, és gondoltam egy merészet, vittem neki három szál szegfűt, és egy csokit, ezzel köszöntve őt nőnap alkalmából. Nagyon meghatódott, hogy gondoltam rá és két hosszú puszival köszönte meg. Nofene – gondoltam. A puszira nem számítottam. Ezen kissé felbátorodtam és későbbi beszélgetéseinkben egyre gyakrabban tereltem bizalmasabb témákra a szót, célozgattam nőiességére. Persze ő ilyenkor általában terelt.
– Ugyan már. Öreg vagyok már én. Lassan már nagymama leszek... stb.