Az én Pannám!

Egy szokásos hétfő reggelnek indult. Természetesen későn indultam el a suliba, ahogy az már megszokott volt. Lassan de biztosan megérkeztem. Meg kaptam a szokásos letolást – a késes nem illendő és így semmi nem lesz belőled és ha már te vagy aki állsz felelhetnél is a szabadságharcból. ” Basszus a szabadságharc tudtam, hogy valamit elfelejtettem, makogok, hebegek, habogok küzdök az életemért.
– Szóval ki volt a vezérük? – Egy lágy szoprán hangot hallok a levegőben mozogni, – II. Rákóczi Ferenc mondom elkapva az üzenetet.
– Úgy van, szerencséje hogy legalább ezt tudta elégedjen meg a 2-essel.
Miközben a helyemhez közelítek ránézek az isteni szopránra, Panna volt az. Éppen a gyönyörű arany fürtjei mögül mosolygott rám, teljesen megszédültem a látványtól, a nyári melegben szokásos fehér szoknyáját viselte, alóla jól látható volt testének női tökéletesége, lábai selymes fehérsége amik felém kandikáltak, átvetett lába ringatózott ide oda mintha hipnotizálni akarna.
Törékeny nyaka, édes melle amiből sosem látszott sok, csak éppen annyi, hogy az ember beleőrüljön a kíváncsiságba, ügyesen eltakarta, de mindenki tudta, hogy neki vannak a legnagyobb mellei az osztályban. Édes piros ajkai még mindig rám mosolyogtak:
– Menj már a helyedre ne tartsd fel az órát az istenért! Teljesen elfelejtettem, hogy mozognia kéne a testemnek. Most a tanárnő éles hangja felébresztett képzeletbeli álomból, újraindult a rendszer, szépen leültem a székemre. Pannával már egy ideje kerülhetjük egymást, de egyszerűen sosem volt bátorságom megkérdezni, hogy szeretne e esetleg valamit tőlem, edig nagyon sok jel volt rá, mint például ez az eset is ezt mutatja, főleg azért mert egyébként senkinek nem segített volna. És akkor ez a szokványos meleg nap a legszebb napommá vált. Egy papír fecni érkezett hozzám. Panna dobta felém míg a tanár elfordult, azt írta benne
– itt maradnál kicsit dumálni a tantermükben, ne feledd jössz nekem, válasz lehetőségek
– igen
– igen és veszek egy szendvicset is a büfében. vissza dobtam neki a fecni aláhúzva az igent. Mutattam neki, hogy felejtse el a szendvicset. Teltek az órák, egyik a másik után. 7 órám volt az nap a leghosszabb nap és még a szokásosnál is lassabban teltek, talán mert minden egyes percben ránéztem az órára, közben kavarogtak a gondolatok a fejemben.