Minden napra egy mosoly 2. rész

Éppen a fürdőszobába néztem be, amikor megszólalt a mobilom. Az ajtót becsuktam és a zsebemből elővéve megnyomtam a hívás fogadást.
– Szia! Csak azért hívtalak, mert lehet, hogy későn fogok hazajönni. – anyám hangja mintha több kilométerről szólt volna hozzám, nem beszélve a háttérben zajló fúrás faragásról. – Mi?! Nem értettem. – kezemet a fülemre szorítva beléptem a fürdőbe, majd becsukva az ajtót magam után újra rákérdeztem.
– Anya, kérlek, mondd még egyszer! – a vonal másik végén is egy csattanás hangzott, a háttér elcsendesült és végre ki tudtam venni édesanyám hangját.
– Most jöttek meg a gázosak és némi finomítást végeznek a burkolaton. Hogy sikerült a kiállítás? Megkérdezted már Brayent róla?
– Igen. Azt mondta remekül sikerült. – felidézve ezzel az ujjainak lágy mozdulatait a hátamon. – Sőt képzeld, a rólam készültet emelték ki leginkább a látogatók, hogy mennyire jól sikerült. – a hangját, ahogy a fülemhez hajolva suttogott és akkor a szavaknak semmi köze nem volt ahhoz, hogy elakadt a lélegzetem.
– Ez nagyszerű! – anyám üdvrivalgását hallva visszazökkentem a valóságba, feleszmélve, hogy a kezem hol volt, gyorsan kihúztam a pólóm alól. – És most ünnepelni fogtok? Ha akarod ott is aludhatsz vagyis, ha nem vagy Brayen terhére. A suli még csak pár nap múlva fog elkezdődni. Élvezd még ki a kis szabadságodat, amíg még teheted. – az ötlet nem volt rossz és igen szívesen töltöttem az időmet vele, legalábbis a szüleim ezt vonták le következtetésként az állandó kiruccanásaimból a fotós haverommal a városban, ami persze teljesen igaz is volt.
Mind addig, amíg át nem léptem egy határt, amit ha tudnék, azonnal visszacsinálnám Az ezt követő időszakban az újra rám törő magány még elviselhetetlenebbnek tűnt, mint egész életemben. A bűntudat és az, hogy Brayen kizárt az életéből csak még rosszabbá tette. Szerencsémre ezeken a napokon mentünk el legtöbbször otthonról. Egy kis családi kiruccanásra a tóhoz, elmenni vonatozni, szülinapot megünnepelni és megnézni az augusztus 20-adikai tűzijátékot.
Habár kívülről boldognak tűntem, az egész nem volt más, mint színjáték. Nem élveztem egy percig sem, de a családomat, hogy megnyugtassam és önmagamban is rendbe rakjam a dolgokat, ahhoz erre volt szükségesem. Mindig is jobban ment egyedül minden, mondtam ez magamban oly sokszor, hogy már szinte én is elhittem. Mostanáig.