Daylight Dancers

”Set me free, your heaven’s a lie
set me free with your love”

– De jó lenne, ha mindig lyukasórád lenne ilyenkor! – kezdte a lány, ahogy a fiúval egymásba karolva lépkedtek a kiürült és szokatlanul csendes iskolai folyosón. A fiú nem szólt semmit, csak megállt az utolsó ajtó előtt és elkezdett a zsebeiben turkálni.
– Mit keresel? – kérdezte a lány és kíváncsian közelebb húzódott kedveséhez. – Ugye nem akarsz ide bemenni? Hiszen itt óra van! – a fiú szóra sem méltatta, arcát sötét, hosszúra növesztett haja mögé rejtette, miközben acélkék szemei idegesen körbefordultak a folyosón, van – e még rajtuk kívül errefele valaki.
– Nyugi. – szólt a fiú és előhúzta egyik zsebéből, amit eddig keresett: egy egyszerű, ezüstszínű kulcsot – ilyenkor nincs itt senki.
– És hogy-hogy nálad van a kulcs?
– Túlságosan is megbíznak bennem – a lány nem kérdezett tovább, inkább besétált a jól ismert osztályterembe, ahol most sokkal sötétebb volt, mint általában szokott. Letette a táskáját az első padok egyikére, ő maga pedig kényelmesen elhelyezkedett a tanári asztal közepén. Közben a fiú ismét kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és mosolyogva megkérdezte a lányt:
– Elfoglalod az ofőm szentélyét?
– Miért, félsz, hogy összegyűröm az abroszt? – a lány megjátszott kelletlenséggel leugrott az asztalról, összehajtogatta a karácsonyi mintás terítőt, és biztonságos távolban elhelyezte az asztal sarkán.
– Nem, igazából nem. – közben a fiú közel lépett hozzá, egészen addig, amíg el nem fogyott köztük a távolság, és a lány finoman hozzáért az asztal lekopott szegélyéhez. Tekintetük, mosolyuk összekapcsolódott. A lány lassan felcsúsztatta kezét a fiú finomszövésű ingén figyelmesen kitapintva a ruha alatt megbúvó részleteket. A fiú tovább mosolygott, majd lassan elkezdte cirógatni barátnője oldalát. A lány eközben lábujjhegyre állt, és hagyta, hogy kedvese ajkai találkozzanak az övéivel egy édes, lassú és kívánatos csókban. Milyen régóta csak ere vágyom, hogy ilyen közel legyél hozzám és hogy érezzem, ahogy megérintesz.