A kóró 5. rész

A következő napok kicsit feszültségben teltek Apa és köztem. Láttam Apán, hogy egyre búskomorabb.
Nekiduráltam magam az egyik vacsoránál.
– Apa. Nagyon szeretlek. Ami történt, nem volt rendben. Nem azért, mert nem volt nekem is jó. Azért, mert elárultál, kihasználtad a legtitkosabb ismereteidet rólam, amiket én a legnagyobb naivitással és bizalommal rád bíztam és tőrbe csaltál. Nagyon rosszul esett. Kellett néhány nap, hogy tisztázhassam, mit jelent ez. Elvetted tőlem a döntés jogát és lehetőségét. Hogyan bízzak ezután benned? Mi lesz így velünk? Én eddig mindent megtettem, hogy szeress. Annyira nem viselted volna el, ha visszautasítom a kérésedet? Laci nem kell nekem. Semmit nem érzek iránta! Miért nem választhatom meg azt, akivel ezt szívesen megtettem volna? Kijátszottál, elárultál! – elhallgattam. Mindent elmondtam, ami az utóbbi napokban a fejemben motoszkált, de ez volt a lényege.
Apa arca egyre veresedett, fejét lehajtva hallgatta mondandómat.
Csend telepedett közénk.
– Babácskám! Nagyon szégyellem magam... Adj egy kis időt!
– Apa! Előttünk az élet! – felkeltem és elmosogattam, rendet raktam az étkező asztalon.
Apa felállt és elvonult a szobájába.
Én is tisztálkodtam és a szobámba vonultam. A laptopomról még átküldtem Péternek az elkészített terveket. Azt hittem már alszik, de azonnal visszaírt, hogy türelmet kér, míg átnézi.
Valami vonzott benne. Olyan otthonosan éreztem magam vele. Talán mintha a bátyám lenne. Bár ez ellen tiltakozott bennem valami. Fáradt voltam így elaludtam hamar.
Reggel gyorsan megtisztálkodtam, majd nekiálltam reggelit készíteni. Apára nem ismertem rá. Mintha éveket öregedett volna, mikor előkerült. Még puszit sem adott, csak leült az asztalhoz.
– Babácskám! Semmit nem aludtam az éjszaka. Gondolkoztam. Igazad volt. Az a baj, hogy Anyáddal is ezt tettem, de ő nem mondta el nekem ezeket a dolgokat, csak itt hagyott. Most te is itt hagysz? – kérdezte szomorúan.
– Dehogy hagylak! – válaszoltam könnyedén és megsimogattam a fejét. Nem nézett rám.
– Egész eddigi életemben úgy gondoltam, hogy én vagyok a sértett fél. Hát nem..., de én csak jót akartam! – mondta halkan, mintegy maga elé.
– Apa, ne emésztd magad feleslegesen. Ami volt, az volt, ami van, az van. Én akkor is szeretlek. – mondtam nagy bölcsen, azzal a fene nagy élettapasztalatommal és adtam a homlokára egy puszit.
– Ezt nagyon elszúrtam, Babácskám.