Egy anya naplójából 1. rész

Harmincnyolc éves voltam, amikor férjem, Botond húszévi házasság után elhagyott egy huszonéves fruskáért. Két ikergyerekünk, Fanni és Marcell tizenöt múlt, és természetesen mindketten nálam maradtak. Fanniról tudtam, hogy már nem szűz, mert az egyik ismerős házaspár fiával járt, és nem is csinált titkot belőle, hogy már tizennégy éves korában lefeküdt vele. Marcell viszont, akit csak Marcinak hívtunk, későn érő gyerek volt, mert voltak ugyan lányismerősei, de amennyire tudtuk, még egyikkel se feküdt le, magyarán szűz volt.
Amikor a férjem elhagyott, mindketten elhalmoztak szeretetükkel, de a férfi partnert persze nem tudták pótolni. Nem voltam fehérmájú vagy nimfomániás, de Botonddal nemcsak hogy rendszeres nemi életet éltünk, de legalább hetente kétszer-háromszor szeretkeztünk, tehát most nagyon hiányzott a szex. Erről persze nem beszélhettem a gyerekekkel, de jobb híján kénytelen voltam hagyományos módon az ujjaimmal vagy egy külön e célból beszerzett vibrátorral segíteni magamon.

Mindkét gyerekkel tabuk nélkül beszéltünk mindenről, de Fannival korábban is beszélgettem „női dolgokról”, mióta bakfiskorba lépett, míg Marcival Botond beszélte meg, amit egy kamasz fiúnak tudnia kell. Egy ilyen négyszemközti beszélgetéskor Fanni hozta szóba a dolgot – talán azért is, mert ő már tudta, mi az, hogy kéjvágy egy nőnél.
– Nagyon hiányzik a szex, anya? – kérdezte minden kertelés nélkül.
– Ez most hogy jutott eszedbe?
– Láttam az éjjeliszekrény fiókjában, hogy mit vettél magadnak.
– És? Baj?
– Dehogyis, anya – nevetett Fanni. – Sőt már én is kipróbáltam.
– És jó volt? – kérdeztem.
– Naná. Fantasztikus orgazmusom volt.
– Akkor jó. Tudod, hogy sok nőnek van vibrátora. Férjes asszonyoknak is.
– Persze, tudom, de nekik ott van egy igazi bájdorong is.
– De hát mit csináljak, ha nekem nincs és annyira hiányzik a szex – mondtam levetve minden gátlásomat.
– Már hogyne lenne, anya? És Marcié? Az ő fütyije nem elég neked?
– Meg vagy őrülve? Hát ő még gyerek.
– Gondolod? Mikor láttad utoljára meztelenül?
– Van vagy nyolc éve – feleltem némi gondolkodás után. – Akkor még együtt fürödtünk.