Édes kishúgom, Anna 1. rész

Gergő akár ölni is képes lett volna, bal keze ökölbe szorult, körmei saját tenyerének húsába vájtak, szinte kiserkent belőle a vér. Kénytelen volt visszafogni magát, mert Anna olyannyira bizonytalanul kóvályogva lépkedett, hogy minden figyelmét rá kellett összpontosítania, nehogy a tizenhat éves tini fruska le találjon szédülni az emeletre vezető lépcsőről. Jobbjával támogatón ölelte húgát, egyszerre féltőn, ugyanakkor rémesen bosszúsan.
– Gyerünk, még két lépcsőfok... egyik láb – noszogatta gyengéden az illuminált lányt – és a másik.
Anna megingott, már majdnem felértek az emeletre, mikor teljes súlyával Gergőnek dőlt, s a fiú két kézzel kellett megtartsa őt.
– Te mindig olyan... – csuklásba ugró sóhajtás bukott elő belőle, ködös tekintettel sandított fel a nála jó másfél fejjel magasabb bátyára – rendes vagy hozzám – fejezte be, feje a fiú mellkasára bukott.
Fehér, piros pipacsokkal tarkított nyári ruhácskát viselt. Szolid, de csinos öltözete kiemelte kislányos, törékeny alakját, még növésben lévő hegyke melleit. Pamut aláöltöző topocskát hordott, hogy elfedje őket a kíváncsi, éhes szemek elől, de apró bimbói így is enyhén átsejlőn csúcsosodtak a ruha vékonyka anyagán. Gergő igyekezett lefelé nézni, ádámcsutkája hullámzott a nyeldekléstől.
– Gyere szépen! – finoman talpra állította húgát, aki egy időre visszanyerte egyensúlyát. Világosbarna, vállig érő, egyenes szálú haja borzasan kócolódott össze az este folyamán. Enyhe aroma keveredett a virág illatú parfümmel, lehelete szagát árasztotta. Gergő legszívesebben alaposan ellátta volna a baját annak, aki és Annát. Jól lehet, a tinédzserekre sem kellett semmit , de Annát ezidáig cseppet sem jellemezte ez a fajta viselkedés. Néha-néha kicsit érkezett haza, mikor Melindával lófrált, de ilyen állapotban még soha állított be az éjszaka közepén. Gergő komolyan megijedt.
Könyökével ügyeskedve nyomta le a kilincset Anna szobájának ajtaján. A sötétben botorkálva ágyához támogatta, óvatosan ültetve le a kókadozó teremtést. Felkapcsolta az éjjeli szekrényen lévő hangulatlámpát, félhomályba vonva a szobát, s húga fél oldalára ereszkedő alakját. Megkönnyebbülten lélegzett fel. A nehezén túl voltak és anyjuk sem riadt fel mindeközben. Anna hálás, mosolya őt magát is mosolygásra késztette, ám hamar újra elkomorodott.
– Anna, mire volt ez jó? – helyes arca elsötétült.