Fekete-fehér fényképek

Az meg mi az ördög lehet? – kérdeztem vihorászva, fejemet Charles vállán nyugtatva.
Ott álltunk együtt egymásba karolva, és néztük azt a förtelmes szénrajzot.
Akár ezt a címet is viselhetné: „Förtelmes szénrajz”.
– Hát... ez nyilvánvalóan egy... öö. Szóval ez határozottan egy... – Charles most várt egy kicsit, miközben arcára tudálékoskodó kifejezés ült ki. – Ez egy klassz rajz egy kisgyermekről, akinek három feje és farka van.
Erre Charles válla mögé rejtettem arcomat és hangosan felnevettem, míg végül bökdösni kezdett. Valaki jött. Gondoltam, olyan valaki, akinek nem szabad látnia, hogy szétröhögöm az agyamat egy művészeti alkotás láttán.
– Ááá... látom, megtaláltátok Caroline szénrajzát az édesapjáról. – Azzal Hank megveregette Charles vállát és felröhögött. – Hát nem csodálatos? Oly egyszerű és valahogy mégis reményt sugárzó.
Pillantásom most ismét arra a háromfejű kisgyermekre esett, aztán udvariasan elmosolyodtam.
– Pontosan így van. Caroline itt van ma este? – kérdeztem és közben azon fohászkodtam, hogy Hank nemmel válaszoljon. Erősen remélem, hogy nem hallotta meg gyerekes humorizálásunkat Caroline művéről.
– Sajnos nincs itt. Dolgoznia kell. Még nekünk, művészeknek is kell néha enni valamit. Isten a megmondhatója, hogy művésznek lenni csak ritkán kifizetődő – mondta Hank, és jókorát kortyolt a martinijából. Arca már kipirult, ködös, halszerű pillantása olyan valakié volt, aki jó úton halad afelé, hogy teljesen kiüsse magát.
– Ez igazán szégyen – mondtam és belekaroltam Charlesba. Hank a barátja volt, és én sohasem rejtettem véka alá iránta érzett ellenszenvemet. Beígérte a csillagokat is az égről, csak hogy jöjjünk el ma este. – Nem szeretnénk tovább rabolni az idődet. Jól tudom, milyen fontosak számodra ezek a művészeti esték. Arról nem is beszélve, hogy a másik teremben láttam egypár igen remek feketefehér fényképet, és közelebbről is meg szeretném nézni azokat.
Hank bólintott és egy amolyan „a vendégeim vagytok” mosolyt villantott fel.
– Ja, igen... egy új fickó készítette őket, kezdő művész. Még sohasem hívtam meg művészestre. A belvárosban találkoztam vele egy galériában, ami most nyílt. Jude Belmont... így hívják a srácot. Rendes fiú. Egyébként ott van, ahol a rákszirmot zabálják – azzal Hank ismét eltűnt a tömegben.