A fájdalmas szeretet 4-5. rész

4. rész – Meglepetések reggelihez és vacsorához

Péntek reggel kevéssel hat után ébredtem. Méghozzá kávéillatra! Megdöbbenve mentem le a konyhába, ahol Kati sürgött egy szál fürdőköpenyben és bugyiban. A tűzhelyen kis lábas, benne főttek a tojások. Az asztalon a nagy vágódeszka, rajta szétterítve a szögletes kenyérszeletek. Körü-lötte szétrakva sajt, vaj, paradicsom és majonéz. Kati éppen a kávéfőző tartalmát öntötte szét óvatosan két csészébe.
– Jó reggelt! – köszöntem rá az ajtóból.
– Szép jó reggelt kedves apukám – csicseregte vidáman, és hozzám futott... volna, ha meg nem áll egy hangos "Aúú!! " kíséretében. Így csak hozzám sétált, és mindkét arcomon megcsókolt.
– Ülj csak le! Éppen elkészült a kávé. Két cukorral, ahogyan szereted, és mindjárt hozom a tejet is.
Elképedtem. Ez a lány! Régen volt ennyire energikus és vidám. Szinte repkedett! Máskor reggel hétkor, negyed nyolckor alig tudtam életre kelteni. Most pedig kipihent és fürge. Jó ideje minden reggel morcos és kedvtelen volt. Most? Vidám, nyugodt és szinte kicsattan! Meglepett a változás. Talán mindez a vesszőzés miatt történt? Töprengtem, miközben ő a kenyereket rakosgatta össze, és a szendvicseket a grillbe pakolgatta. Láttam, mennyire koncentrál. De éreztem, hogy ezúttal nem csak azért, hogy nehogy megsüsse magát, hanem azért is, hogy minden tökéletesre készüljön el. Sorban rakta elém egy tányérra a kész melegszendvicseket.
– Ha nem nagy baj apu – fűzte hozzá komolyan – ezúttal kihagytam belőle a szalámit.
– Dehogy baj! Így is nagyon finom! – válaszoltam, miután lenyeltem a számban lévő falatot.
– Hmmm... – mondta, miután ő is lenyelt egy fél szendvicset – talán több só kellett volna bele. Bocsi!
– Semmi baj Kicsi! – nyugtattam meg én is önkéntelenül elmosolyodva – Megsózni még most is lehet, de kivenni belőle már kicsit macerásabb lenne.
– Akkor nem nagy baj? Ígérem, máskor jobban figyelek majd!
– Persze, hogy semmi baj! – nyugtattam meg – a kávé viszont pont olyan lett, mint ahogy én szeretem!
– Ennek nagyon örülök apu! – felelte vidáman majd felpattant, megint csak sziszegve – Ha nem baj, most rohanok felöltözni!
– Persze! Menj csak! – és hosszan néztem, ahogy felvánszorog az emeletre.