Derek leckéje

Krisztusom, de unalmas itt! Nem vártunk esőt Devonban. Az ember nem díszítheti és csinosíthatja a végtelenségig a kiadásra szánt vidéki házikóját, csak azért, hogy aztán sóvárogva várja, megszólal-e végre az ajtócsengő vagy a telefon. De a munkát azért el kell végezni, méghozzá gyorsan, máskülönben kárba vész az összes befektetés. Minthogy nem voltak előkelő látogatók Londonból, sem használható kezeslábasaink, ezért Jane és jómagam rákaptunk arra a szokásra, hogy minden nap valami nevetséges, teljesen ésszerűtlen öltözéket vettünk fel, mintha mesében lennénk, csupán azért, hogy egymást mulattassuk.
Ma például én voltam Hubbard mama, és az égvilágon semmi más nem volt rajtam, csak egy virágmintás kötényke. Jane volt az aranyhajú tündér, teljesen átlátszó baby-dollban. Már minden szobát kitataroztunk, kivéve a nappalit, mely most tele volt festékes edényekkel, ecsetekkel és falminta hengerekkel.
Épp megettük vastag sonkás szendvicsünket és almás piténket, mikor kopogtattak a bejárati ajtón. A meglepetéstől mindketten kiejtettük kezünkből a kanalat. Jane pattant fel elsőnek, lesimítgatta a selyem neglizsét és megigazgatta arany fürtjeit. Arca az izgalomtól kissé halványan elpirult. Követtem őt, ott voltam a sarkában. Lehet, hogy végre-valahára azok a durva és faragatlan helyiek kiszimatolták, hogy itt vagyunk. Rohadtul ki voltunk éhezve, hetek óta egyikünknek sem volt dolga férfival.
– Na nem... te most maradsz – mordultam fel, és elébe kerültem a barátnőmnek. – Ez most az én dolgom. Tegnap is jól megijesztetted a postást.
Azzal fürgén vonultam át a nappalin, a köténykém ott csapkodott a két combom között... viszont a hátam igencsak fázott.
– Sally Seamanhez van szerencsém? Ön a múlt héten hívott fel minket. A vezércikk miatt, emlékszik? A Takaros Házikók laptól jöttünk. De úgy látom, igencsak rosszkor kerestük fel önt...
A küszöbön egy kissé feszültnek tűnő, szőkített hajú hölgy állt feszes rózsaszín kosztümben, egy vékony fiatalember kíséretében, aki csíkos pulóvert viselt és kezében fényképezőgépet szorongatott. Mindketten tágra nyílt szemmel bámultak rám, ahogy ott álltam félmeztelenül, és persze Janie-re is az átlátszó baby-dolljában. Mindketten megborzongtunk, ahogy a szél süvítve fújt be a meleg házba.
– Sal? – nézett rám kérdően Jane, mire hanyagul vállat vontam. – Mi ez az egész... ezzel a vezércikkel?
– Ja, igen... elfelejtettem szólni neked. De hát gondolj csak bele, milyen remek hírverés lesz ez.