Ribancnak lenni nem is olyan rossz 1. rész

Amikor a gimi első padjában én voltam az a lány, akit szerettek a tanárok, de kimaradtam minden közösségi programból, akkor úgy gondoltam, hogy soha nem lesz pasim vagy családom. Alapvetően nem voltam csúnya, de nem az a fajta lány voltam, akit felvállalt volna egy srác csak bevettek volna egy baráti társaságba. Volt egy-két lány az osztályban, akikkel néha beszélgettem, de ők voltak azok a duci, fura, animéban elmerülő csajok, akiknek a társasága végképp elszigetelt attól, hogy megéljem azokat az élményeket, amiket a többiek megéltek és a gagyi amerikai tinifilmeket bámulva én is mindig szerettem volna. Egy konzervatív családban nőttem fel, együtt élt velünk anyám édesanyja és nagyon jó volt a kapcsolatom a szüleimmel, egyszerűen nem tehettem meg, hogy suli után ne hazamenjek vagy ne úgy öltözzek, ahogy az számukra is elfogadott. A gimi utolsó évére már teljesen kirekesztett lettem.

Jött az egyetem, biológia-történelem tanárszak. Nem kellett messzire költöznöm az új suli miatt, így a szüleimmel tudtam élni továbbra is, ami jó volt, mert az albérletet lehetetlenség lett volna megfizetni. Ekkor már több ember volt, akivel napi szinten beszélgettem, de abból a szempontból nagy csalódás volt, hogy az, amit az amerikai filmekben láttam, hogy buliznak és jól érzik magukat az emberek, teljesen kimaradt a napjaimból, csak néhány elkapott beszélgetésből tudtam arról, hogy sokan igenis megélik ezt az amerikai filmes világot, de kifejezetten bosszantott, és közönséges ribancnak tartottam a legtöbb lányt, amikor röhigcsélve bevetődtek másnaposan/aznaposan a hátsó padba valami övnek nevezhető hosszúságú miniszoknyában vagy olyan rövidnadrágban, amiből kivan a fél seggük. Ma már tudom, hogy ez részemről csak egy menekülés, védekezés volt, mert valójában olyan szabad és boldog szerettem volna lenni, mint ők, de teljesen lehetetlen helyzet lett volna, hogy felöltözzek ribisen, elmenjek és éjszaka úgy vetődjek haza a szüleimhez meg a nagymamámhoz. Akkoriban nagyon magamba fordultam és amikor kérdezgették sokatmondóan egymásra mosolyogva a szüleim, hogy van-e már hódolóm, akkor mindig az volt a válaszom, hogy nem is lesz, nem is akarok senkit.

Aztán eljött a fordulópont az életemben, amiről persze akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora váltás lesz.