Deutschkurs

A nyelvtanfolyamon találkoztunk először. Amolyan egyetemi felkészítőn. A nyelvi intézetből tartotta egy középkorú tanárnő, aki ha épp nem az egyetemen tanít, a Rigó utcában vizsgáztat. Ahhoz képest, hogy milyen negatív hozzáállásom volt a német nyelvhez, most hogy muszáj volt, és hogy ilyen kellemes hangulatú órákon, jó tanár tanított, szinte szárnyakat kaptam. Alapnak éppen elég volt az a két év szenvedés a gimnáziumból. Legalább értettem az első pár órát, és nem volt teljesen idegen a dolog.

A csoport meglehetősen vegyes volt, mind az évfolyamokat, mind a karokat illetően. Mindenkinek kell a nyelvtudás a diplomához. Másodévestől egészen a végzősökig volt mindenki. Az emberfia időnként csak a fejét kapkodta, mert néhány igazán jó nő is akadt. Például ő. Az Eszter. Szolid öltözködésű, ugyanakkor karcsú, kecses. Minden alkalommal szebbnek láttam. Olyan lány, akire nem figyel fel elsőre az ember, aztán mégis magával ragadja. És én pont az ilyen szépségekre bukom... Hosszú haj, gyönyörű barna szemek, szép ívű arc, keskeny derék, formás, ívelt, törékeny idomok. Mindig megcsodáltam. Egyszer rágóval, egyszer hazafelé beszélgettünk. Gyanús, más lány nem meg rágóval csak úgy. Aztán hazafele amikor megkérdeztem merre lakik, elmondta, hogy a barátjánál, amúgy vidéki. Nekem is van ám barátnőm, és szeretem is, az előbbit meg is említettem, ezért Eszter is lassan "elsüllyedt", mint valami megunt téma...

Aztán új félév jött, a tanfolyam folytatódott. Egy alkalommal valahogy ismét egymás mellé kerültünk hazafelé. Beszélgettünk, egész a Deák térig, ahol elváltak útjaink. Legközelebb megint együtt metróztunk Budapest föld alatti csomópontjáig. Közben egy megjegyzés erejéig a barátja mellé a "sajnos" jelző keveredett... Hétről hétre, német, Eszter, beszélgetés a Deákig. Általában ő jött később az órára, és mindig mellém ült le. Egyre inkább éleződött a helyzet. Nekem is tennem kellett volna valamit. Randira kellett volna hívnom. Ennél több jelét nem adhatta az érdeklődésének.

De mégsem tettem. A Deákon mindig elbúcsúztunk, a randi mindig elmaradt... Gyönyörű nő, de attól még nem szerethetem kevésbé a barátnőmet.

Aztán Eszter eltűnt. Több mint egy hónapig nem járt németre. Be is fejeződött a tanfolyam. Volt bennem egy olyan érzés, hogy Eszter elmaradásának oka, az irányomba tett lépéseinek kudarca. Elvégre ő még nem végzős, nem létszükség neki ez a tanfolyam.

Május közepén eljött az írásbeli vizsga...

Ülök a teremben. Izgulok, a diplomám múlik rajta, megkapom-e vagy sem, egyáltalán hagynak-e államvizsgázni. Sokan vagyunk. Körbe se nézek kik ülnek fentebb. Nekikezdünk. Nem is olyan nehéz, mintha meg lehetne csinálni. Meg is lehet. Bár a magyarról németre fordítás leizzaszt, a németről magyarra rész meg sok szótárazást igényel. Szinte teljesen kihasználom a rendelkezésre álló időt... A végén még leellenőrzöm, minden rendben van – e, minden kérdésre adtam-e választ. Úgy tűnik igen, az érdekes csak az, jót – e, de ezt most nem tudom megválaszolni. Most már körbenézek a teremben. Jócskán megfogyatkoztunk. Kb. az emberek fele van még jelen.

Elindulok kifelé a katedra irányába. Illetve csak indulnék. Eszter libeg le épp akkor a felsőbb sorokból. Ő is pont most lett kész. Sudár, karcsú alakja mellém ér. Hmmm... "mell"ém. Illetve az ő mellei. Formásak, kerekek, egyáltalán nem nagyok, mégis gyönyörűek. Nem tudom miért ezt látom meg elsőként, amikor a közelembe ér, talán mert fentebbről jön. A tavasz hatására a dekoltázs szolidan mély, de igen kifejező. Van benne valami varázslat, amitől az agyam csak annyit tud mondani önmagának: "Jesszusom, de gyönyörű! " Ő pedig csak mosolyog, megszólít, köszön. Együtt adjuk be a papírokat.

Ő is megvárja, hogy én összeszedjem a dolgaimat, majd amikor feljebb érünk, megkér hogy én is várjam meg. Akkor is megtenném ha nem kérné... Ahogy pakol, tőlem 6 – 7 méterre a sor közepén, suttogva el is hagyja az ajkaimat, hogy "milyen gyönyörű! ".

Hazafelé vesszük az irányt, de igen lassan sétálunk. Inkább beszélgetünk. Előbb arról, hogy milyen volt a vizsga, aztán hogy miért nem járt. Mond valami indokot, de elég kifogás – szerűnek tűnik. Szinte biztosan tudom hogy valahol benne van az is: ennyi beszélgetés után miért nem hívtam randira...

Ismét metró. A Deák tér gyorsan közeledik. A végső lehetőség. Ha most nem teszek semmit, Esztert örökre kiviszi az életemből a budapesti tömegközlekedés. Semmit nem tudok róla, csak a keresztnevét, meg az évfolyamát. Ez nem sok. Most vagy soha... Én balra, ő jobbra... Az agyam dolgozik. Képek futnakát az elmémben. A barátnőm mosolya, az övé. Hallom a metrót. Valamelyikünk mindjárt felszáll. Búcsú, vagy randevú. Ha randevú, mit tegyek... Nem... Vagy nem tudom...

Fordul velem egyet a világ. Az erősödő zajban valami péntek estéről, meg valami moziról kérdezősködök. Mosoly a válasz, egy nőiesen kötelezőszerű változtatással: szombat. Legyen 5. (Nem, félhat. Nő, az ilyet már megszoktam. ) Metró, puszi, integetés. Képváltás...

Szombat délután. Az Orczy kertben rójuk a köröket, egy kellemesen langyos májusi délután, az egyre hosszabbra nyúló árnyékok közt. A mozijegyet már megvettüka Corvinba, de csak későbbi előadásra kaptunk, arra a filmre ami érdekelt. Beszélgetünk. Körbejárjuk a halastavat, megnézzük az átépülő egykori kaszárnyát – majd ELTE tömböt –, és most ki tudja mit. A környék csendes. Jellemző, szombat koraeste senki se sétál Pesten. CSak mi hallgatjuk a madarakat, szívjuk be a friss levegőt, a város egyik zöld oázisának közepén. Eszter egyre közelebb kerül hozzám, néha össze is ér a kezünk, de szinte csak "véletlenül". "Nem kéne megfogni! " mondja a gondolkozó elmém a nOr – abbik felemnek. "Mintha a barátnőm nem örülne neki... " Csak sétálunk, beszélhetünk, mosolygunk egymásra, és nem történik semmi. Pedig Eszter mintha egy kinyílt virág lenne, ami sugárzó, teljes szépségében pompázik nekem. Még hosszú haja is ki van bontva, öltözéke lenge, de szokás szerint visszafogott. Nagyon ravasz, mert testhez simul, mindent láttatni enged, de egyáltalán nem kihívó. Mindenféle butaságokról beszélgetünk. Például a filmről, amit látni fogunk.
– A Pókember volt az egyetlen képregény amit olvastam anno. – mondom.
– Még én is szerettem, mindig lenyúltam amikor a bátyám már végére ért a legfrissebb számnak. Pedig nem szeretem az ilyesmit, de valahogy ez a történet engem is megfogott. – válaszolja
– Csak füllentesz igaz? Hülye voltam egyáltalán, hogy erre vettünk jegyet.
– Á, nem várom hogy valami komoly dolog legyen, de érdekelt, és különben sem volt semmi más.

... Pedig lett volna, csak ez kezdődött később. És akkor nem beszélgetnénk, ha nem ezt néznénk. Pedig kicsit ki akartam kerülni a dolgot. Most nem tudom mit tegyek. Itt randizok egy nővel, aki nem a barátnőm. Mondhatni máris megcsaltam...

Kezdődik a film. Örülök neki. Volt egy pár pillanat, amikor majdnem megfogtam Eszter kezét a séta alatt. Most megint van két órám egy kicsit nem erre gondolni. Vagy ezen gondolkozni, mindenesetre oldhatom a feszültséget. A film azt adja amit vártam, bár bizonyos mértékig kellemesen csalódok. Leköt annyira, hogy ne akarjak azon gondolkozni, mikor akar az ölembe kúszni a lány, vagy mikor kéne nekem megfogni az ő kezét. Amit ki lehetett, kihoztak a képregényből, igen jól sikerült feldolgozás. Megpróbálok végig úgy tenni, mint akit nagyon leköt a film. Legalább egy kicsit azt hiszi, hogy a pókember érdekel és nem ő, talán nem akarja mindenképp a kezembe tenni a törékeny kezecskéjét. Magam sem tudom igazán mit akarok, mit kezdjek a helyzettel...

... És mégis hazakísérem. Megint nem vagyok képes tőle elbúcsúzni, amikor kellene. Talán nem is hagyná. Meszélgetés közben leginkább a film van terítéken. Meglehetősen tetszett neki, vagy legalábbis azt hiteti el velem. Közben csak – csak eltérül a téma. Amíg lehet, megpróbálom visszaterelni, bár egyre kevésbé hagyja. Miért lakik ilyen messze? Egyáltalán hogy fogok hazajutni, a nagy Pesti éjszakában? Ezt szóvá is teszem. Eszter megnyugtat, hogy van éjszakai járat. De valami bátortalan megjegyzést is tesz, hogy a barátja épp elutazott, ha valami gond lenne a hazajutásommal.

Megszólalnak bennem a vészcsengők. Ne már! Ennyire nem lehet megveszve ez a nő... El akar csábítani? Egy első randin? Engem? A "foglalt" embert? Miért engem, aki igazából mást szeret? Miért ennyire? Miért akar engem? Pont engem? És egy erőtlen, kósza gondolat, ami akkor fogalmazódik meg bennem, amikor az éjszakai fények furcsa villódzásában gyönyörű, érzéki, karcsú alakján futtatom végig a szemem, és közben a kedves, dallamosan csengő szavait hallgatom: "Miért ne? "

Alig bírok józan maradni, kezdek tőle. Túl közel merészkedtem a szépsége keltette örvényhez, és most magába akar szippantani. Romantikus percek jutnak az eszembe, a barátnőmről és rólam. Az első kézfogásról, az első csókról. Mintha ugyanaz az érzésvilág szállna meg. Még küzdök ellene... Megpróbálok belekapaszkodni abba, hogy ezt már éreztem, és nem a Eszter a kedvezményezettje. Próbálom felidézni szerelmem arcát az övé helyett, amelyet nyitott szemmel látok, és egyre inkább kitölti az érzékeimet.

Megérkezünk. Felkísérem az emeletre, egy rendőr nekem egyszer azt mondta, a lányt az ajtóig kell kísérni, mert a házon belül is baja lehet. És különben is, ha már eddig eljöttem... "Miért ne... "

Az ajtó előtt állunk. Csak nézzük egymást, és már én is csak vigyorgok, bár magam se vagyok tudatában. Búcsú következik. Egy hosszúnak tűnő másodperc. Majd Eszter lassan felém tartja a fejét, hogy puszit adjon és kapjon. Először balra, majd jobbra... Bal... Kissé lassú, hosszú a mozdulat. Majd... Középen megáll. A számra ad puszit. Átölel, átölelem. A pusziból csók lesz, hosszú, érzéki. Pillanatok műve, gépies cselekedet, nem is tudok tenni ellene, mintha nem is magam mozognék. Egy csodás perc az örökkévalóságnak...

Hirtelen, varázsütésre megszakítjuk. Az agyamban egy szikra: "hülye vagy! Nem kéne". , kérdő, furcsa egymásra nézés. Elmúlik. Hosszú, széles mosoly, lángoló, barna, tágra nyílt szemek, kipirult gyönyörű arc... Rövid kulcszörgés, bent vagyunk. Nem nézek sehová, csak összefonódunk újra. Egy forró, karcsú, törékeny testet érzek a karjaimban, az arcomon követelőző, mohó, tüzes ajkakat, a bőrömön simogató, markoló, gyengéden karmoló, ellenállhatatlan ujjakat.

Újabb, pillanatszerű váltás. Fél méterre eltávolodunk egymástól.
"Akkor se kellene ezt, te barom! " – szól a belső hang. Megint semmibe vész. Eszter megragadja a kezem, gyengéd ujjai a csuklóm köré fonódnak. A rövid mozdulat, mint egy lassított felvétel: Érzem ahogy egyenként érintik az ujjai a bőröm, ahogy hozzám érnek. Szétesek tőle. Ellenállásom semmivé foszlik, Eszter szépsége győzedelmeskedik. Csak von magával. Végig a félhomályos lakáson. Úgy érzem, mintha jártam volna már itt. Vagy csak ezek a panelek mind hasonlók? Huss... Nincs több buta gondolat. Egy ágy egy szobában. Eszter valami hangulatvilágítást gyújt. Áll előttem, mosolyogva, karcsún, gyönyörűségesen.

Közeledik felém, mosolyog. Átölel, simogat, csókol. Viszonzom a mozdulatait, belevetem magam a dologba. Csak simogatom, ölelgetem, egyre követelőzőbben, nem gondolva rajta kívül semmire. Ruhadarabok hullanak rólunk, és érkeznek fölöslegessé válva a szőnyegre egymás után. Újabb simogatni való kecses, sima bőrfelületek nyílnak meg ujjaim előtt... Egy pár perc, és meztelen testünk ér össze. Gömbölyded, kerek, hegyes bimbójú mellek érnek hozzám, két gyengéd kéz ölel át, egy vágyakozóan forró test simul hozzám. A hegyes bimbók szinte belém hasítanak, egy igen erős gondolat fut végig az agyamon: "Te állat, hátrább az agarakkal, parancsolj már a farkadnak! "... Ám bármilyen szitkozódó is a lelkiismeretem, "hangja" elkeseredettnek és távolinak tűnik, tovaszáll agytekervényeimben, amint Eszter ajkai is hozzám érnek. Ahogy átölel, a nyakamba csókol. Mintha vámpírként szívná ki, úgy tűnik el minden józan ítélőképességem, és aggodalmaskodásom. Megadom magam, nincs tovább.

Kezeim önállósítják magukat, fel – le járnak a selyemszerű, meleg, feszes bőrön. Csak csodálom a látható és tapintható szépséget, mely karjaim közé jutott. Bőrének melegét már nemcsak az ujjaimon érzem, az ő keze engem fedez fel, egyre több részünk ér össze. Magamhoz szorítom a lányt, viszonzom csókját az ő nyakára, a hátát simogatom, miközben a vágy kezd elhatalmasodni rajtam. Mellbimbója még mindig szúr, szinte égeti a bőröm. De már egész másként. Foglalkozni akarok velük...

Karcsú teste elernyed a kezemben, ahogy egy határozott mozdulattal hanyatt döntöm az ágyon. Teljesen elengedi magát, mint egy alvó, úgy éri el a takarót. Mellei az égnek merednek, szinte követelik, hogy csókoljam meg őket. Végigsimítom a felsőtestét, újra végigjárom a gömbölyded formákat. Bal kezem a nyakát és az arcát, jobb kezem combja belső oldalát, és a hasát részesítik előnyben. Ajkaimat mágnesként vonzzák a mellbimbói... Eszter meg is emeli a felsőtestét, ami csodás látvány, mégis visszavonulok. Pusztán játékból, bár nyelvem alig várja a találkozást, mely már elkerülhetetlen...

Tökéletes összeolvadás. Kis, kemény mellbimbókat érzek ajkaim között. Nyelvem azonnal táncba kezd, irányítanom sem kell, szerelmes lesz a kis játszótársába. Újabb és újabb dolgokat "találnak ki együtt". Eszter teste összerándul minden változáskor. Kezei fokozódó erővel simítanak, már – már karmolák a hátam, a combom. Érzem, ahogy szívverése és légzése is felgyorsul, elmélyül. Hosszú percekig csak mohó csecsemőként csüngök gyönyörű keblein. Lábait lassan szétnyitja, jobb kezemmel akadálytalanul megsimogathatnám immár minden érzékeny részét. Ahogy ujjaim egyre forróbb részeket érinthetnek, ahogy fel mellét nyelvemnek ez a gyönyörű lány, ahogy érzem egyre inkább selymes bőrének puha feszességét, melegét, illatát, úgy válik végtelenül kívánatossá a beteljesülés. Őrülten megkivánom. Finom bimbócskáit felváltják forró ajkai, simogatásom szoros öleléssé válik.

Eszter arcán az eddig átélt csodás érzelmek tükröződnek, testén meg az egyre égetőbb vágy. Ahogy lassan fölé kúszok, szinte ő hívogat magára, magába... Behunyt szemmel, lassan, csak finoman... Benne vagyok. Várok egy kicsit. Meg kéne szokni, kicsit le kéne nyugodni. Nagyon jó... Túl jó... Kinyitom a szemem. Eszter arcát látom, elnyílt ajkakkal, átszellemült arccal, összekócolódott hajjal, amint mély lélegzeteket vesz. Törékeny teste megadja magát nekem, lelkét telítik a kellemes érzetek, ösztönösen fonódnak hátam köré a karjai. Teljes odaadással fel előttem, ahogy csípője önkénytelen, lassú táncba kezd. Együtt táncolok vele...

Elmémben csukott szemmel is látom az arcát. Érzem hogy csókol, és minden értelemben körülölel. Egy mozdulat, talán a nyelve, talán az ujjai. Eszter arca a sötétbe vész. Az agyamban új kép villan fel. Kedves kis barátnőm, hasonló helyzetben. Még az érzések is rá emlékeztetnek. Mintha hirtelen vele szeretkeznék... De most MEGCSALOM! Felpattan a szemem, de Eszter élvezettől kisimult tökéletes vonásait látom a félhomályban, ahogy összekócolt hosszú világosbarna haja feketének tűnő kusza csipkét rajzol a lepedőre. Hangosan szuszog, már – már apró hangok hagyják el csókra éhes ajkait. Teste forró, elképesztően erotikus, és mindemellett, még benne is vagyok. Egyszerűen nem hagy tovább gondolkodni... Csak mozgok benne, simogatom, és csodálom. De amint lehunyom a szemem, hogy jobban elmélyedhessek a többi érzékszervem által nyújtott élvezetben, újra átalakulnak a gondolataim. Megint nem Esztert látom magam előtt, megint mintha nem is őt érezném...

Bármilyen csodálatos is amit nyújtani képes, akármennyire gyönyörű, csak úrrá lesz rajtam az a rossz érzés, hogy nem vele kellene ezt csinálni, és hogy mekkora egy állat vagyok... De testem nem reagál, csak mozgok, simogatok, csókolok gépiesen... Csak Esztert nézem, aki semmit sem vesz észre vívódásomból, csak markol, szorít, ösztönöz, és mindemellett csodaszép. Az agyam leáll, csak nézem bambán, és mozgok. Se abbahagyni, se igazán élvezni nem tudom már a szituációt.

Hirtelen, erős rándulások ébresztenek , blokkolt állapotomból, Eszter teste átveszi az uralmat elméje felett, könyvekbe illő átszellemültséggel és férfi számára felfoghatatlan szépségű, érzelemdús mozgásokkal elszáll a karjaimban. Annyit fogok fel belőle, hogy érzelmei szinte szikrákat vetnek a levegőben, forró teste szinte lángol, izmai megfeszülnek és elernyednek, mozdulatai többszörösére erősítik szemmel felfogható szépségét. Mégsem visz magával. A pillanat számomra is gyönyörű, mégis vele együtt hagyom abba, vég nélkül. Melléfekszem, és végignézek rajta. Ajkai csókomat keresik, légzése és szívverése megpróbál visszatérni a normális ütemükhöz, karjai ernyedtek, nem szorítják többé a hátam. Mosolygok rá, és ő csillogó szemekkel viszonozza.

Elképesztően szép. Rémisztően szép. Rémisztő! Megcsaltam! A barátnőmet, az önnön elveimet, az értékrendemet. Magamat...

– Haza kell mennem... – mondom, vagy valami hasonlót. Mielőtt Eszter felocsúdna, már felöltözve hagyom ez a szobát. Épp csak annyi telik tőle, hogy kérdőn néz rám. Ebben az utolsó pillantásában nem is találom szépnek. Elhagyom a szobát, a lakást. Becsapom magam mögött az ajtót, hármasával szedem a lépcsőket, a korlátba kapaszkodva a lendület perdít meg a fordulókban. CSak rohanok. Szélvészként száguldok a megállóig, ahova éppen akkor áll be az éjszakai busz. mintha csak tudnám... Egy , álmos hang meg is dicsér a sprintért. Lehuppanok egy ülésre, kifújom magam.

Forog az agyam, képeket, gondolatokat rakosgat jobbra – balra, elképesztő sebességgel. Az éjszakai járat döcög, fene tudja hol. Mintha egy film képkockáit összekeverték volna, és másodpercenként huszonöt különböző időpontbeli részlet jelenne meg. A lány akit szeretek, a lány akivel az imént szeretkeztem. A magyal bokor illata az Orczy kertből, Eszter ruhájának libbenése egy fuvallatban, a barátnőm hajának illata. A jegyeladó hangja a moziból. Egy jelenet a Pókemberből. Pókember... Megáll a gyorsan pergő film. De hát azt májusban nem is láthattam senkivel, hiszen még be se mutatták nálunk!

Hirtelen eltűnik az éjszakai járat, megszűnik a motorzaj, a képek, a város esti fényei. Sötét van. Nyugalom és csend. Fekszem. De hát én nem hívtam randira vizsga után!

Basszus, de jó, csak álmodtam!!!