Régi história

Az élénk vörös színűre festett agyagfalakból, mint bővizű forrásból ömlött a forróság. Az őrt is megviselte a hőség, közönyösen intett a dárdájával, hogy mehetek. A kihalt utcákon egy lélek sem volt. Szerencsére könnyen megtaláltam anyám házát. Persze, Asera istennő legtekintélyesebb papnőjének hatalmas lakhely járt. Talán furcsának tűnhet számodra idegen, aki soraimat olvasod, hogy nem tudtam pontosan hol lakik az, akitől az életet kaptam, de az istenek és apám akarata már gyermekkoromba elszakított szülővárosomtól. Most, hogy ő, megért őseinkhez eljött az alkalom, hogy háztartásomat Ugaritba hátrahagyva meglátogassam gyermekkorom aranyködben úszó helyszínét. A szolga csak gyanakodva engedet be. Anyám a tágas előtérbe fogadott.
– Abí-Nasszir! Hát megjöttél! – Kiáltott fel, amikor meglátott. Megdöbbentem.
– Te tudtad, hogy...
– Persze – mosolyodott el. – Asera közölte velem.
Mintha csak tegnap, és nem tíz éve váltunk volna el. És ami igazán furcsa volt, hogy velem ellentétben ő szinte semmit sem változott. Vörösre festett lepelszoknyát viselt, melyet Sumérban csak a férfiak hordanak, mert teljesen szabadon hagyja a mellkast. Hosszú fekete hajából rabnői furcsa frizurát tornyoztak a fejére, és az arcát is kifestette: ajkai vörösben, szeme környéke zöldben pompázott. Szégyellem bevallani, de figyelmemet leginkább hatalmas mellei kötötték le. Már nem meredeztek olyan peckesen mind egy süldő lányé, hanem inkább lágyan omlottak köldöke irányába. Lehajoltam és megcsókoltam ruhájának szegélyét.
– Ne butáskodj! – Emelt fel – A fiam vagy – mormolta, majd magához húzott és átölelt.
A testéből áradó illat elbódított. Forró bőre megperzselte szívemet, és amikor ajkai megérintették az enyémet, elvesztem... mint akkor, nagyon... nagyon régen. Magamhoz szorítottam, és férfiasságom is életre kelt. A káprázat most, csak egy pillanatig tartott. Nevetve eltaszított magától.
– Előbb mosd le magadról az út porát. Aztán... meglátjuk. – Merszija! – Kísérd a fiamat a fürdőbe.
A belépő rabnőre illett a neve: merszija, süteményecske. Ő már vállpántos ruhát viselt, de az olyan szűkre volt szabva, hogy bőrként tapadt kecses alakjára. Nem a fekete haja, aranybarna bőre volt, legszebb, rajta hanem furcsa, zöld színű szeme. Még soha nem láttam ilyet.
– Köves uram – kért, lágy búgó hangon.