Félrelépés

Ismét ott ült a sötétben. Szeretett sötétben lenni. A legtöbb egyedülálló nő jobban szeret világosban lenni, a rádió vagy TV hangjával körülvéve magát. Legalább tűnjön úgy, mintha egy normális család lakna ott. De ő szerette a sötétet, a csöndet. Hangtalan árnyék a város közepén. Hátradőlt a bőrfotelben és – élvezve meztelen bőrének érintkezését a hűvos, síma állatbőrrel – kicsit szétnyitotta a lábait. Aztán tárcsázott. Azt a számot tárcsázta. Pedig megfogadta, hogy azt a számot soha többet nem fogja tárcsázni.

"Halló? "

"Én vagyok. "

"Ööö... milyen számott hívott? "

"Nem vagy egyedül? "

"Nem. Ne haragudjon, nem értem tisztán amit mond. Kicsit hangosabban legyen szíves. "

"Nem érdekes. Csak annyit akartam mondani, hogy meztelen vagyok. A vállammal tartom a kagylót, és a combomat símogatom mindkét kezemmel. "

"Itt nem lakik senki ilyesmi. Biztos, hogy jó számot hívott? "

"Mondtam már, hogy leborotváltam a puncimat? Teljesen csupasz. A bal kezemmel éppen végigsimítom a kisajkaimat. Nagyon síkosak. Lenyaljam az ujjamat? "

"Igen, igen. Ez az a szám. Lehet, hogy a nevet adták meg rosszul? "

"Ohhhh. Ezt a nedvességet most szétkenem a csiklómon. Egészen lassan. Körbe – körbe – körbe. De ettől remegni kezd a térdem. "

"Nézze, nem tudok most több időt arra szánni, hogy önnek segítsek. A feleségem sürgős hívást vár. Valószínüleg el kell azonnal indulnia, az édesanyja rosszul van. "

"Később majd hívlak. "

A telefon a helyére kattant.

"Tévedés. "

"Ühüm. Add ide a telefont. "

A felesége tárcsázó ujjait nézi, de más ujjakat, selymes bőrön sötétben táncoló ujjakat lát maga előtt.