Mostohám

Csonka családban nőttem fel. Édesanyámat már kiskoromban elvesztettem. Egy ideig főleg a nagyszüleim neveltek, majd miután ők is eltávoztak az örök vadászmezőkre apám vett a gondjaiba. Nehezen szoktam meg, hogy ezt a köpcös, közönséges, durva férfit, apának kellene szólítanom. A helyzetet az is rontotta, hogy miután elveszítette a munkahelyét, a megkérdezésem nélkül, felszámolta a városi életünket és egy kis alföldi faluba költöztünk. Kétszobás, „agyaglábakon” álló, egér és patkány rágta házacskánkat valamikor a múlt század elején húzták fel és azóta sem sokat törődtek vele. Hozzá képest, a pesti panelunk is kacsalábon forgó kastély volt... meleg vízzel, fürdőszobával és rendes budival.
Nem sokkal ezután, „új anyukát” hozott a házhoz. Babival a kocsmába ismerkedett meg. Nemcsak mostohát kaptam, hanem egy testvért is Dzsenike személyében. Nővérem alig pár hónappal volt idősebb, mint én, de már igazi nőnek nézett ki. Akárcsak az édesanyját őt is a gömbölyded formák jellemezték. Méltóságteljes, még feszes melleivel, méretes fenekével, vastag combjaival a Willendorfi Vénusz fiatalabb kiadásának tűnt. Imádta az édességeket is – erről meg kis pocija árulkodott. „Ideiglenesen” beköltözött hozzám. Szobámat lepedőkkel kettéválasztották, ő megkapta az ágyamat engem meg egy kényelmetlen kanapéra száműztek. Bár, amikor megtudtam, hogy szobatársam lesz, kivertem a hisztit... kaptam is egy pofont Feritől, az „édesapámtól”, viszont hamar rájöttem, hogy vannak kellemes oldalai is, ha ez ember egy nem túl szégyenlős lánnyal él egy helyen.

– Baszódj meg! Hagyd már abba a forgolódást! Nem tudok aludni! – Üvöltött rám, egy tücsökciripelős nyári éjszakán.
– Mi frászt csináljak? – Válaszoltam hasonló hangnembe – Rohadtul kényelmetlen ez a szar! Örülj, hogy te kaptad az ágyat!
– Miért nem jössz ide?
– Mi? – Hökkentem meg.
– Nem ijedek meg egy kisfiútól.
– Tizennégy múltam. – pattantam fel. – De csak egy alsónadrág van rajtam. Nem zavar? – Kérdeztem gúnyosan.
– És? Talán félnek kéne a farkincádtól? Fogadjunk, hogy én több faszt láttam, mint te pinát!
– Hát... – vörösödtem el.
– Na, halljam – ragadta meg a kezemet – mennyi? Ne merj hazudni!
– Egy... egyet... sem – dadogtam.
– Te kis szegény – simogatta meg az arcomat – mutassam meg?
– Miiiit? – Hebegtem.