A csontember 3-4. rész

Már éjszakai sötétség borította a falut és a katonák sátrait, amikor hazafelé lépdelt. Akkor jutott eszébe először, hogy akár meg is ölhetné magát. De aztán abban a percben, ahogy jött, el is múlt ez a vágy. Nem hagyhatja magára az anyját, és a három kistestvérét. Ráadásul Alice különösen nagy veszélyben volt. Már betöltötte a tizenhármat, és egyes katonáknak ez nem biztos, hogy akadályt jelent. Eddig elég volt, hogy őt elvihették. Nem akarta, hogy a kishúgára is ez a sors várjon.

*

Alkonyatkor indult el, mint legutóbb. Szólt az anyjának, hogy talán nem fog megérkezni ma éjjel. Könnyes szemmel engedték el otthonról.
Enervált letargiában, mindenféle küzdés és ellenállás nélkül lépett be a katonához. Nem szólt egy szót sem, csak beletörődve hagyta, hogy az azt tegyen vele, amit csak akar. De a teste most nem reagált úgy, mint legutóbb. Teljes érzéketlenséggel fogadta a férfi vágyát, és tűrte, hogy kitombolja magát rajta. De belül mégis alantas, kis örömöt érzett. Nem hiheti azt, hogy akár csak egy percre is kívánja őt...
Nem kellett nála aludnia, ahogy az elkövetkezendő napok során sem. Egyik este Anette azonban hiába húzta a csengő zsinórját, bentről nem felelt senki.
– Mit akarsz itt? – reccsent rá egy nagydarab, marcona katona. Arcát sűrű, fekete szőr borította, sapkája alól göndör, erős haj lógott az arcába.
– Én... – kezdte, és megfogta a nyakában lógó dögcédulát – Ide kellett jönnöm.
– Hát most nem kell – felelte, és a tekintete a fém névjegyre tévedt – Menj haza, amíg még tudsz – vigyorodott el kajánul, mire Anette sarkon fordult, és rohanva tette meg a hazáig vezető utat.

Közeledett a tél, és remélték, hogy ezzel a megszálló hadsereg is tovább fog állni. Már két és fél hét eltelt, amióta Anette legutóbb I-nél járt. Hallotta a faluban, hogy egy csapatot előre küldtek. Talán ő is köztük van. Csak egy jó volt abban, ami történt – nála hagyta a dögcédulát, és az megvédte őt.
Hűvös, szürke idő volt, a föld esőszagot árasztott, miután a zápor elállt. Anette tésztát gyúrt, húga éppen az almákat hámozta, amikor a kertkapu megnyikordult. A lány felkapta a fejét és azon nyomban megállt, ahogy észrevette, ki közeledik. Az ismerős alak belépett az udvarba, és egyenesen a bejárati ajtó felé lépdelt.
– Gyerünk! – szólt rá húgára, és kikapta a kést meg az almát a kezéből – Befelé!