Éhes

Sietősen lépkedem a folyosón, gondolkodás nélkül nyitok be a fiktív irodájába, ahol Ön egy mélybarna asztal mögött ül és valami felett elmélyülten dolgozik. Felpillant és látom a szemén a csodálkozást, és valami mást is, félelmet.
– Kisasszony, hogy kerül ide? – kérdezi csendesen, de mintha nem hallanám, úgy tekintek végig a szobán, felmérem a terepet, mi az, ami cinkosom lehetne ezen a kora estén. Még nem tudom, de azt igen, hogy hamarosan kiderül.
– Jöjjön ide, ügyvéd úr – szólok ellenkezést nem tűrően. S Ön feláll, mint aki álmot lát, úgy néz rám, de elém áll.
Megragadom a zakója szélét és durván a falnak lököm, megállok Ön előtt, a csuklómra tekerem a nyakkendőjét és sietősen lerántva a szájára tapadok.
– Na, de kiscica... hallom az elfojtott morgását, viszont egy cseppet sem érdekel. Tudnia kell ugyanis, hogy ebben a pillanatban, őrülten éhes vagyok, éhes a fájdalmára, a gyengeségére, a szájára, a kezére, a saját erőmre, sőt talán még az Önére is. Mindenre, fájón és hosszan vágyom. Durván csókolom a száját, a fogaink összekoccannak. Egy fekete overált viselek, arany színű övvel, és magassarkút. Nem tudom, hogy honnan jöttem, de nem is számít. Elszakítom a szám az Önétől és a hajába tépek, mire érzem, hogy az ujjai belecsúsznak az én szétengedett hajamba is. Sóhajt és macskamosolyra húzódik a szám.
– Térdre – szól az egyszerű parancs.
– Úrnőm, nem.. nem lehet, dolgoznom kell. – hallgatom az érthetetlen motyogását arról, hogy az irodában vagyunk, és egyébként is akárki erre járhat. De senki nem fog, mert ez fikció, olyan, amiben minden úgy van, ahogy én akarom, és úgy ahogy akarom, hogy akarja. Érti? Minden úgy van.
– Csend! Azt mondtam, térdre, utoljára ismétlem meg... sziszegem a fogam között, és érezheti, hogy kurvára nem éri meg packázni ma velem. – Gyors leszek, ígérem! – teszem hozzá gyorsan – vagy talán mégsem, meglátjuk. Kacagok fel, mire érzem, hogy a szemében felgyúl valami és megadóan térdre csúszik előttem, lehajtott fejjel, s én már ettől a képtől nedves leszek.
– Addig nem szól, míg nem kérdezem, értve vagyunk?
– Igen, úrnőm. – hallom a válaszát, s tudom, hogy innentől kezdve már igazán az enyém.