A múzsa csókja

Hétköznap délután volt. Már végeztem a sürgős munkáimmal, gondoltam, egy kis csevegésre fölhívom egy jó barátomat. Egy kis szünet neki se árthat. Míg velem beszélget, addig se bámulja a monitorát.


Fogtam a fülemhez a kagylót, és kis szemrehányással évődtem vele, amiért olyan rég kaptam már levelet tőle. Arra hivatkozott, hogy a levélíráshoz is ugyanúgy ihlet kellene, mint a költőknek, vagy az íróknak, de sajnálatára nincs, aki múzsai csókot leheljen a homlokára. Bár épp mostanában olvasta valahol (alighanem a HUSZ – ban), hogy a múzsai csók nem is föltétlen a homlokára kell egy írónak – hanem jó lesz az valamivel lejjebb is (vagy sokkal lejjebb is), B – )) – csak hallaná már kis szárnyacskái verdesését, hogy ott kering valamerre a közelében.
– Hová szeretnéd a csókját? – kuncogtam bele a kagylóba.
– Az elsőt a homlokomra, hogy a gondolatok beinduljanak, a másodikat ide, a cserepes ajkaimra, hogy a szavaim gördülékenyen csusszanjanak elő közüle, a harmadikat pedig... hm, hm. – nem mondta tovább.
– Na, mi van, nem tudod, hogy hova szeretnéd a harmadikat kapni?
– Azt szeretném, ha idehajolna, és föntről lefelé ellepne vele. Ha már az ajkaim megkapták, akkor a nyakamra is, mert az a híd a testemhez. Aztán a mellemre is, hogy kellően átmelegedjen a szívem, aztán a hasamra is szeretnék, hogy ne remegjen annyira a méltatlan mellőzöttségtől, aztán meg végül nagyon jó volna még a... – km. – Tudod!
– ODA nem jár, mert az a hely nincs méltatlanul mellőzve – kuncogtam újra.
– Igen ám, de ő meg olyan telhetetlen uracska, hogy ha hiányt szenved a dédelgetésben, nem hagyja a többieket sem örülni.
– És?... Hiányt szenved szegény?
– Alig várja a múzsát!
– Pedig ne remélj tőle nagy csodát! Nyilván ő is csak úgy adja a csókját, mint ahogyan adnám pl: én.
– Mért, te hogyan adnád? Mondjad!
– Hm. Még sosem voltam ilyen múzsa szerepben, de nézzük csak: A homlokodra csak egyet – kettőt adnék, attól már lendületet vesznek a fogaskerekek. A szemedre is egyet – kettőt (kell, hogy elkáprázz tőlem), az ajkadnál hosszabban elidőznék, nem hagyhatom, hogy cserepes maradjon. A fölsőre, az alsóra, a szájzugba, meg aztán a nyelved csúcsára, hogy fürgén és jól peregjen. Azután amikor már eléggé átforrósodott és puhává vált, még egy kicsit csókolgatnám még, csak úgy a magam örömére. A nyakadat meg csak úgy a te örömödre. A melleidnél nem időznék sokat, mert félő, hogy ott ragadnék, holott lejjebb még ígéretesebb pálya

k

alf

ín

alf

ál

alf

ja

magát. A hasadra nem biztos, hogy adnék, az had remegjen csak. Szeretem érezni.
– Menjünk már lejjebb is! Az uracska türelmetlen!
– Na akkor az uracska emelje le a kalapját egy hölgy előtt, húzza ki a derekát, és nyújtsa csókra az ajkát!
– Már nyújtja!
– Hm. Végigtapogatnám a termetét, megsimogatnám a buksiját, mielőtt megcsókolnám. A számat

o

alf

da

alf

cs

alf

üc

alf

söríteném

és úgy csókolnám végig az egész hosszát. Alulról kezdeném. Előbb a golyókat megszopogatnám egy kicsit, azután puha puszikkal folytatnám fölfelé. Csak az ízminta vétel miatt a puszik közé kis nyalintásokat iktatnék be. Mire a csúcshoz érnék, már lenne róla képem, hogy milyen íze lesz a kis uracska csókjának. Előbb csak odalehelnék egy könnyűt a fejére. Aztán egy rendes nyelves csókkel köszönteném őt, sőt invitálnám beljebb is, hogy legyen vendégem e lakájos, jó meleg, nyálkahártyával tapétázott múzsai szájamban. A nyelvem szőnyeget terít az uracska dereka alá, a szájpadlásom szeretettel simogatja a fejét. A fogaimmal óvatosan körültapogatnám, csak egy picikét harapnék, épp hogy ne fájjon, csak annyira, ahogy a lakók bemutatkoznak az új vendégnek. Az odú végén a garat csak odaintegetne – üdvözlésül – esetleg a mandulák is odapillantanak. Akik leginkább szeretnék a vendéget babusgatni, a nyelvem, meg az ajkaim. Máris táncra perdülne a nyelvem, hogy virtuóz balettel kápráztassa el az urat, miközben az ajkaim cirógatnák, s olykor meg – megszorítanák a derekát.

Egészen elfúlt a hangja, alig értettem, ahogy motyogta, hogy – mondd még, mondd újra!
– Szívesen mondom, de legjobb volna, ha odamehetnék hozzád, és nem csak mondhatnám, hanem ha megérinthetnélek, ha simogathatnálak is, miközben ilyesmiket mondok neked.
Szinte be se fejeztem a mondatot, már belevágott:
– Jó, gyere ide! Érted megyek a busz végállomáshoz, 20 perc múlva ott várlak.

És letette a kagylót. Olyan hirtelen tette le, hogy válaszolni se tudtam rá. Pl. : azt, hogy nem is én vagyok az igazi múzsája. Csak egy virtuális barátnője vagyok, aki csak flörtöl. Talán mégse kéne áttenni a valóságba ezeket az izgalmas csevelyeket. Néztem a kezemben a néma kagylót, nem tudtam eldönteni, hogy visszahívjam-e lemondani a dolgot, vagy kapjam a kabátomat, hogy odaérjek 20 perc alatt.
Az a helyzet, hogy a beszélgetésünk során magam is elég túlfűtött hangulatba kerültem, szóval nagyonis élveztem volna, ha tényleg olyasmiket művelhetnék vele, amikről a telefonban olyan izgatóan tudtunk beszélgetni.

Fogtam a kabátot, és elindultam. Az úton még fontolgattam a döntést, hogy nem kéne, mégse. Hűtöttem magam, amennyire ilyen előzmények után egyáltalán hűteni lehet.

A buszmegállóban ott állt az autó, járt a motorja. Amikor meglátott kilökte az első ülés ajtaját. Épp csak beültem, még egyik lábom a járdán volt, amikor már fölengedte a kuplungot. (Aha, szóval nem én vagyok itt a fő – türelmetlen! ) Nem szólt egyikünk sem semmit. Nyilván nem csak én voltam zavarban.

Nem mentünk messzire, csaknem üres volt a cég parkolója. Előpattant, és hosszú lépteivel indult a lépcsőház felé. Igyekeznem kellett lépést tartani vele. Mire fölértünk a manzárdba, lihegtem a lépcsőktől.

Benyitott a szobájába, behúzott és ugyanazzal a mozdulatsorral nekitolt az irodaajtónak. Teljes testtel hozzám simult, ahogy átölelt. A szeme lázasan csillogott, közel tolta az arcát és kicsit elnyílt az ajka. Szó sem lehetett volna róla, hogy bármit is mondjak a virtuális szerelmeskedésről meg a valóságos életről, hiszen amit most műveltünk az teljesen reális volt, éreztem a valóságos merevedését, ahogy hozzászorította a hasamhoz. Meg amilyen szenvedélyesen megcsókoltam őt, az sokkal közelebb volt a ténylegeshez, mint bármely gondolati csókhoz.
Élveztem a száját. Olyan határozott volt, céltudatos. Beszívta és szopogatta a nyelvemet. Nagyon jól csinálta.
Ismét éreztem azt a síkos örömet a bugyimban – amit korábban a telefonálgatásokkor is.

Szorosan magához ölelt, simogatott. Egy pillanatra lazított, majd az egyik lábát az én két combom közé betolta. Egészen mélyen, gyakorlatilag az ajtóig. Az arcomba pillantott, hogy miként fogadom.
Aztán a következő csókja sokkal lágyabbnak indult, csak cirógatta a számat, csak a nyelve hegyével nyalogatott, én meg úgy éreztem tőle, hogy zsibbad a szám, hogy földagad, vörös lesz, mint valami Dali vízió. Miközben tovább szopogatta az ajkaimat, odadörzsöltem az ágyékomat a combjához. Erősen közrefogtam a combját, erősen szorítottam, és jelentős nyomással folytattam a dörzsölődést. Annyira izgató volt így csókolózni vele, hogy izgalmam nedvei jócskán előfolytak. Éreztem, hogy lüktet a teljes terület (egy röpke pillanatig arra is gondoltam, hogy átázik a combján a nadrágja). De egy percre sem hagytam volna abba, amit műveltem, még inkább rászorítottam a combommal és még jobban odanyomtam a pöcköm. Így ruhákon keresztül is remekül érezni lehetett azt az ingerlést, amit kaptam.

Kissé eltávolodott az arcomtól, csak a derekamat tartotta szilárdan. Nézte a vonásaimat, nézte a remegő számat, ahogy kapkodok a levegőért. Nézte, hogy miként élvezek el.

Aztán amikor elgyöngülten elernyedt bennem minden eddigi feszültség, ráborultam a vállára, ott szuszogtam még. Szimatolgattam a nyaka tövét, figyeltem, hogy a nyaki ere hogy pulzál, az izgalom ott száguldott a vérében. Rácsókoltam a nyakára, nyelvemet rátettem a doboló érre. Aztán följebb is, az állkapcsára, a füle alatt. Kicsit megnyalintottam a fülcimpát is, aztán megint az állkapcsa élére, és előrejöttem vele az állcsúcsig. Nem kellett várnom a bebocsátásra, hiszen szinte beszippantotta az ajkai közé furakodó nyelvemet.
Odabenn aztán együtt hempergett az övével, összesimultak, kergetőztek, lökdösődtek, egyre inkább fölizgatva engem (meg őt is) a játékukkal.
A másik combját az első mellé zárta, és a szoknyám alá beküldte a kezeit. Amint simogatta a csípőmet, éreztem, hogy sodorja magával lefelé a bugyimat. Aztán a szövetet ismét megemelve megint közelebb tolta az ágyékát az enyémhez (nem is vettem észre, hogy mikor nyitotta meg a gombjait).
Szívesen odanéztem volna, hogy lássam is a szerszámát, mielőtt befogadom. Ugyanakkor olyan szívesen kergetőztem a nyelvével, hogy a látvány helyett be kellett érnem azzal az üzenettel, ami odalentről érkezett.
Különösebb keresgélés nélkül betalált a csatornába, halk cuppanással elmerült benne. Nem csak épp belemártotta, hanem mélyre fúrta magát a csatakban. Belesóhajtott az arcomba:
– Ahhh, de jó vagy!

Amint megkezdte a vonatkozást, fogtam a derekát, hogy szilárdan tartsam a szinkront. Eleinte még követhető volt, ahogy ki és be hullámoztatta a törzsét. Aztán már úgy tűnt, hogy csak be, egyre be. Belepréselt az ajtóba.
Sípolva sajtolta ki magából a levegőt, az álla egyre magasabbra emelkedett, a szeme a mennyezetre tapadt, szinte belemerevedett ebbe a pozitúrába. Nagyon finoman húzta hátrább magát, hogy azután még mélyebbre hatolhasson, és egy utolsó borzongással elélvezett.
Az egész arca elsimult. Ahol az imént létrásra gyűrődött a homloka, széttágult az orrlyuka, meggyűrődött a szeme környéke, most minden egészen kisimult. Olyan széles mosoly terült az arcára, széjjelhúzódott minden redő. Gyönyörűnek találtam ezt a kielégült széles mosolygását.

Még egy puszit kaptam, de ez már nem az az izgató, mélyre hatoló kutakodás volt, csak inkább egy megnyugtató "vége" tábla.

A jobb combján csatakos volt a nadrágja. Leszaladt a parkolóba, mert a csomagtartóban volt másik nadrág is, amire válthatott.

– Nos, elégedett vagy a múzsád csókjával? – firtattam tőle.
– Még nem eléggé – vigyorgott szélesen. Alighanem repeta ihletés igénylésére kell gondolnom, hogy eldönthessem, beérjem-e ennyivel.