Álmomban...

Álmomban, emlékszem, egy elképzelhetetlenül nagy teremben álltam... Hiába erőltettem a szemem, mégsem láttam a szoba végét: mintha valami ősi, megalomániás óriások hagyták volna kastélyukat örök rejtélyként a belépőre. A falat helyenként kecses, de eltúlzottan széles lépcső fel – és lejáratok szakították meg. Bútor alig volt a teremben, eltekintve egy – két ülőalkalmatosságtól, amik megint csak túlságosan távol álltak egymástól. A hihetetlen méretek miatt még az elszórt perzsaszőnyegek is csak apró kockáknak hatottak Volt ugyan néhány korinthoszi oszlopon nyugvó zöld növény, köztük egy dús levelű, magasra nőtt pálma, de ezek is elvesztek a hatalmas méretek között. A plafonig érő ablakokon át bágyadt, mégis őrülten erős sugarak törtek át. A fények kiélesítették a színek harmóniáját: csupa sárga, piros, rózsa – és narancsszín ragyogott körülöttem és rajtam, mintha minden lángba borult volna. Még a növények levelei is valami furcsa, bíbor – zöldes remegéssel állták a hihetetlenül vakító fényözönt.
Én a terem közepén álltam, és elveszettnek éreztem magam az irdatlan méretek között. Valahogy úgy éreztem, egyre kisebb ponttá zsugorodom össze. Össze – összeakadó léptekkel kerestem volna a kijáratot, mert egyre jobban nyomasztott ez az óriási terem, de bármelyik lépcsőhöz értem, csak a végeláthatatlanul kanyargó fokokat láttam, a folytatást, a lépcsők végét, a kijáratot sosem. A sokadik próbálkozás után úgy éreztem, minden erő kifutott belőlem, mégis elszédelegtem az egyik szőnyegig, amit a terem közepének véltem, és körülnéztem. A terem teteje mintha felemelkedett volna, a falak vitustáncot jártak és egyre messzebb és messzebb kerültek tőlem...
Nem bírtam tovább. Éreztem, hogy a világosság dacára bennem egyre sötétebb lesz, egyre gyengébb leszek, egyre erőtlenebb, végül megadtam magam az érzékeimnek és hálásan fogadtam az ájulás megmentő homályát...
Újabb lépcsők... ahogy eszméltem, újabb lépcsőket láttam: homályos, szűk lépcsőt, középen cikornyás vasból hajlított kapaszkodóval. Éreztem, hogy egyre feljebb és feljebb jutok, de nem a saját lábaim vittek felfelé. Valaki az ölében tartott. Az arcomra hulló langyos esőcseppektől tértem teljesen magamhoz, végre képes voltam felnyitni ólomsúlyú szemhéjamat, és megláttam Őt. Tudtam, hogy félt engem, azért ölel ilyen szorosan, és azért fut velem, hogy valami nagyon biztonságos, kellemes helyre vigyen.